Hiszti, te démoni szörnyeteg

Az első gyerekem olyan két és fél évesen produkálta az első, igazi tankönyvi hisztijét. Azt a valódi dackorszakos elviselhetetlent. Szerintem, míg élek nem fogom elfelejteni. Egy félig teli műanyag kólás üvegen robbant ki…

Az én addig teljesen jól működő gyerekem akkor – merthogy nem kapta meg – a földön ülve, arcát az égnek emelve valami meghatározhatatlan torokhangon ordított. Kétségbeesetten próbáltam megszüntetni ezt az állapotot, persze, sehogy se ment. Aztán, ugyanezt még eljátszotta egy benzinkúton, majd lenyomott egyet a közértben, mindezt egy hét leforgása alatt. Nevetséges vagy sem, engem lelkileg rendesen megviselt. Gyereknevelős oldalakra írtam, tanácsért esdekelve, hogy mégis mit rontottam el, és hogy lehetne a gyerekemet megjavítani.

A harmadik után már nem estem kétségbe és már azt is tudtam, hogy mit kell tenni. Semmit. Rájöttem, hogy bár hosszúnak tűnik, nem tart tovább 1-2 percnél, és nincs más dolgom, hogy várjak és figyeljek: ha elhalkul az ordítás, egy jól irányzott „felvegyelek” kérdéssel fordulok hozzá, és ha zöld utat kapok, kis ringatás, kis sutyorgás és túl is vagyunk rajta. Nem is nagyon harapódzott el a dolog, 5-6 alkalommal végignyomta ezt a tényleg-nem-tudsz-mit-tenni-ellene-teljesen-bezárkózott-artikulátlanul-ordítós agybajt, aztán már csak a kezelhető hiszticskék maradtak.

Szóval szembe néztem a hiszti nevű démonnal, megvívtam vele és legyőztem. Magabiztosan nevelgettem másodszülött leánygyermekemet közeledvén a dackorszakhoz, és nem volt bennem félelem. És ez hiba volt, nagy hiba. Mert ez a démon, ahány gyerek, annyi féle.

És ennek a lánykának a hisztije…hát, mit is mondjak…be vagyok ijedve tőle rendesen. Kezdjük azzal, hogy a gyerek még nincs egész két éves, tehát ilyenkor kezdeni övön aluli, mert az ember még nem számít rá. Aztán mégis milyen dolog már, hogy rögtön nagyközönség előtt belevágni a közepébe? Azért az kijárna, hogy előbb otthon találkozzak vele, hogy egy kicsit ismerjem, megfigyeljem, esetleg fogást találjak rajta. Na de nem, múljon csak el minden magabiztosságom és kerítsen hatalmába a rettegés, mert ez a hisztiszörny hatalmas, erős, kitartó és nincs rajta fogás.

Történt nemrég, hogy orvoshoz mentünk, de túl korán érkeztünk. Nem gond, a rendelő mögött, nem mellesleg a pláza előtt, szuper mini játszótér, tömve szuper trendi anyukák szuper cuki gyerekeivel. Gondoltam elütjük az időnket, minden szuperül ment, szuper boldogan konstatáltam, hogy na lám, az én gyerekem is milyen szuper cuki, amikor, megjelent. És orvul jön, a legváratlanabb pillanatban és egyszer csak ott volt és letaglózott. Mert vissza kellett adni egy homokozóvödröt, pedig ő nem akarta, ezért a földön feküdt és szorította és csak azt hajtogatta, hogy „nyem”. Viszont én meg elvettem, erőnek erejével és ott vége volt, mindennek.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!