Így változott meg a kapcsolatom apukámmal, miután apa lettem

Tom Chivers, a BuzzFeed fotoriporterének írása arról, miért látja másként édesapját azóta, hogy neki is kisfia születt.

Apukám olyan fiatal volt, amikor megszülettem

Most már idősebb vagyok annál, mint ahány évesen édesapám a legkorábbi emlékeimben szerepel. 33 voltam, amikor a fiam megszületett. Apám 28, amikor én születtem. Emlékszem, hogy „öregnek” hívtam őt, amikor 5-6 éves lehettem. „De te öreg vagy”, mondtam neki válaszul valamire. Annyi idős lehetett akkor, amennyi én vagyok most. „Idősebb vagyok nálad”, mondta „de még mindig fiatal vagyok.”

Ijesztő lehetett

Itt van ez a kis lény, aki folyamatosan rohangál, mindennek nekimegy és állandóan ki akar szaladni az útra. Teljes mértékben felelős vagyok az életéért. Az elmúlt 16 hónapban sikeresen életben tartottam. Az apám épp ilyen ijedt és tanácstalan lehetett velem kapcsolatban annak idején, de ugyanúgy sikeresen helyt állt, mint én eddig…

Most már értem, miért nyűgözte le Apát mindig minden, amit a gyerekei valaha csináltak

Gyakran elnézem, ahogy a fiam csinál valami objektív szempontból egyáltalán nem nagy dolgot, például kimondja, hogy „krokodil”, és rögtön elönt a büszkeség és a csodálat. Na, nézd csak, már ezt is tudod, gondolom magamban. Nemrég még csak feküdtél a kiságyban, most pedig: szaladsz, erős vagy és beszélni tanulsz! Elképzelem, milyen lesz, amikor iskolába megy majd, amikor felveszik az egyetemre, vagy amikor megkapja azt a munkát, amit szeretne. Úgy érzem, állandóan zokogni fogok a meghatottságtól.

És most már azt is értem, miért sírok egyre többet, ahogy idősödöm

Láttam apámat sírni az Oroszlánkirályon. Régebben cikiztem őt emiatt. Ám nemrég én magam is könnyekben törtem ki, amikor A csiga és a bálna című, óvodásoknak szóló könyv került a kezembe. Úgy tűnik, az apaság szentimentálissá tesz.

Tudom már, miért voltak olyan fontosak a nagyszüleimhez tett látogatások

Kevés olyan csodás dolog van, mint a saját gyermekedet szüleid karjaiban látni. Nem élünk egy városban velük, így kevesebbet látják az unokájukat, mint szeretnék. Így aztán az a csodálat, amit az arcukon látok, amikor meglátogatjuk egymást, mindig meghat engem.

Ennél csak az a szebb, amikor a saját nagyszüleid karjában látod a gyerekedet…

Jól ismertem a nagyszüleimet, és olyan szerencsés vagyok, hogy nagypapám még most is él kb. 4770 hetes), így ő is ölbe vehette a kisfiamat, ami semmihez sem hasonlítható érzés!

Csodálom apámat, hogy sosem tűnik fáradtnak

Én mindig fáradt vagyok. Persze sokan mondják, hogy a szülőség kimerítő dolog, de aki nem próbálta, az nem tudhatja, milyen másfél évig kétóránként felkelni és reggel ötkor kipattanni az ágyból. Talán, ha nagyobb lesz a fiam, könnyebb lesz. Bár nem hiszem: emlékszem, amikor reggel 7.02-kor betörtem a szüleim hálószobájába (7.00-kor mégsem illett volna bemenni J). Emlékszem, hogy csendben sírok az ágyamban, aztán egyre hangosabban teszem ezt, hogy meghallják és bejöjjenek hozzám és megkérdezzék, mi a baj. Azt hiszem, 22 éves lehettem…

És hogy tud szeretetteljes szigorral nevelni

Igazán nehéz ránézni a gyereked boldogságtól ragyogó arcára és azt mondani neki, hogy azonnal tegyen le arról, hogy még egyszer ellopja a szemüvegedet – mindezt anélkül, hogy elnevetnéd magad, aláásva ezzel a tekintélyedet. És az is igen nehéz, hogy megőrizd a nyugalmadat, amikor hajnali háromkor arra ébredsz, hogy a gyereked minden látható ok nélkül kiabál az ágyában.

Megértettem, miért adott annyit nekünk az életéből az apukám

Pár éve apukám elég beteg lett. Nagyon féltettük. Ami furcsa volt, hogy ő egyfajta bűntudatot érzett, amiért nem tudta „elkerülni”, hogy beteg legyen. Aztán megszületett a kisfiam és rájöttem, hogy olyan sokáig kell életben maradnom, amilyen sokáig csak tudok, hogy ott legyek neki. Egyszer elszívtam egy szál cigarettát és bűntudatom volt, hogy esetleg megrövidítettem ezzel az együtt tölthető időt. A prioritások változnak – azt hiszem, ezt akarom mondani.