Jónás Anna: Kicsivel – könnyebben. Kisgyerekes mindennapok praktikusan

„Ha a reggeli kávédat délben találod meg a mikróban; ha ringatod a bevásárlókocsit, ha a lépcső helyett kapásból a rámpát választod; ha kabátzsebedben újratermelődnek a nyálas-homokos kiflicsücskök; ha automatikusan a hátsó lángra teszed a fazekat…”

Ismerős? Akkor mostantól négy héten át hétfőnként érdemes lesz a Családhálóra kattintanod. Most induló sorozatunkban ugyanis részleteket közlünk Jónás Anna Kicsivel – könnyebben. Kisgyerekes mindennapok praktikusan című könyvéből, amelyből a fenti idézet is származik. Görgess lejjebb, olvass bele!

2. fejezet

Nicsak, ki pihen itt?

(részletek)

Hadd idézzem egyik kedvenc szakaszomat a Kismamák nagykönyvéből, amelyet első terhességem alatt bibliaként forgattam. „Minden ifjú anyának meg kell küzdenie a kialvatlansággal. Sokat pihenni, amint lehet, időt szakítani az alvásra – ez a megoldás. Pihenni, amikor a gyermek alszik.” Megvilágító erejű gondolat, amely láthatólag azon alaptézisekből indul ki, hogy (1) minden baba ügyesen alszik ágyban; (2) ágyban alszik; (3) alszik – magyarán mi is alhatunk, amikor ő. Ami azt illeti, szívesen bemutatnám a szerzőnek a lányomat, aki élete első öt hónapjában kizárólag zötykölődő babakocsiban vagy hordozóban volt hajlandó elbólintani (legalábbis napközben), így kettőnk szimultán nappali alvása az odaadó, hűséges nagymamák és a babakocsigyilkos óbudai macskakövek nélkül egyszerűen kivitelezhetetlen lett volna.

A fenti idézet továbbá azt sejteti, hogy a kötet valójában egykéket nevelő szülők számára készült − ugyanis nem látszik tudomásul venni, hogy még ha vannak is olyan babák, akik falatnyi feneküket az égnek gömbölyítve, örömmel kucorodnak össze a kókuszmatracon, a szoba sarkában még mindig ott álldogálhat egy (kettő stb.) setét tekintetű nagyobb testvér, aki alig várja, hogy a kis nyirnyogó elaludjon, és anya végre ugyanúgy játsszon vele, mint azelőtt. Hiszen most éppen ráér!

Ennyit a „megoldásról” − most pedig hadd mondjak valamit. Nem akkor művészet pihenni, amikor a gyerek alszik, hanem akkor, amikor ébren van. Ma, a pár hetes kortól ajánlott babasportok, babanyelvleckék, babanemtudommik korában ez talán radikális meglátásnak tűnhet, hiszen arra vagyunk szocializálva, hogy anyaként (rögtön a napi 27 órányi derűs szoptatás után) a legfontosabb feladatunk, hogy a nap valamennyi percét a gyerekre fókuszálva töltsük: idejét hasznos, „készségfejlesztő” elfoglaltságokkal táblázzuk be, mert „nem lehet elég korán elkezdeni” − közben pedig szédeleg a fejünk a magzatkori Mozart-hallgatás és a későbbi IQ összefüggéseit taglaló pofás kis grafikonok adataitól. De arról már alig szól a fáma, hogy mi, anyák, honnan vegyük az energiát a napi 27 órányi derűs szoptatáshoz, a türelmes kommunikációhoz, a párkapcsolatunk ápolásához, az egymillió otthoni teendőhöz, elintézendőhöz és észbentartandóhoz, továbbá a saját munkánkhoz, és hogy miközben „mindent” megadunk a gyereknek, amit „már tegnap is késő lett volna elkezdeni”, hová leszünk mi magunk.

Így mielőtt akár egyetlen szó is esne praktikus „alváshelyettesítő” tippekről, tapétázzuk körül magunkat ezzel a kiinduló javaslattal: nem kell évi 365 napunk napi 24 órájának a gyerek igényeiről szólnia. Nemcsak azért, mert ez nekünk nem jó, hanem mert a gyereknek sem az (és akkor a párunkról még egy szó sem esett – már megint). Mi ugyan sokáig meghatóan mindenhatók vagyunk a gyerekek számára, de minél hamarabb kezdik kapiskálni, hogy az irántuk érzett szeretetünk ugyan végtelen, az energiáink viszont végesek, s hogy magunkra is időt kell szánnunk ahhoz, hogy nekik legyen egy elég jó anyjuk, annál jobb. Annál jobb – a gyereknek is, nekünk is, a családnak is, a társadalomnak is. Nagy szavak, nem baj.

Ezért mindenekelőtt azt javaslom, hogy válasszunk magunknak egy úgynevezett hangyát. Valami olyan (nem veszélyes és nem egészségtelen) mániát tehát, amelynek nincs köze sem a családhoz, sem a szülői munkaközösséghez, sem a világbékéhez, egyes-egyedül hozzánk, mert tudjuk, hogy számunkra ez jelenti az „átkapcsolódást” egy másik, teljes mértékben felnőtt világba. Nekem a munkám a hangyám, és hálás vagyok a sorsnak, hogy a szakmám, amit ráadásul szeretek is, lehetővé teszi a távdolgozást. De lehet hangya napi egy online nyelvlecke,napi egy nyugodt étkezés, napi húsz perc jóga, napi két híroldal átböngészése – bármi, amit elsősorban magunkért teszünk, és amihez (az ésszerűség legtágabban értelmezett határain belül) foggal-körömmel ragaszkodunk. Nem éneklünk közben hovámégytekisnyulacskát, nem válaszolunk egy tizenhét elemből álló kérdés-sorozatra, nem keresünk jedikardot, nem nyitunk ki kölesgolyós zacskót.

Ennek fényében a hangyázást kézenfekvő lenne arra az időszakra időzíteni, amikor nem egyedüli felnőttként állunk a vártán, de azért ne bízzuk el magunkat. Mert hiába zárkóztunk be a pincébe, hogy tizenkilenc jól megérdemelt percen át vadul tapossuk a szobabiciklit, ha a fülünkbe üvöltő pszichedelikus rockon át is halljuk, amint egy vékony hangocska azt kiabálja: „nem tudom, apa − várj, megkérdezem anyát!”

Ahhoz tehát, hogy hangyánkat megfelelőképpen tudjuk gondozni, a lehető legkorábban tanítsuk meg a gyerekünknek, hogy a napnak van (legalább) egy olyan része, amit úgy hívunk: felnőtt idő. (…) S ha a kistesó megszületéséig a nagytesóval sikerül elsajátíttatnunk a felnőtt idő tiszteletben tartásának képességét, akkor a másodszülöttünk alvásidejére időzített felnőtt idővel még kétgyerekes anyaként is juthatunk némi szabad felhasználású időkerethez – anélkül, hogy ehhez más nagykorú segítségét kellene kérnünk. (…) Hogy három vagy több gyerek esetében mi a helyzet, azt még csak elképzelni sem merem.

Nálunk a felnőtt idő elég régóta a nagytesó valahai délutáni alvásának helyébe lépett csendespihenővel párhuzamosan folydogál. A kicsi alszik, a nagy a gyerekszobában tesz-vesz, játszik, olvasgat, én pedig dolgozom. A nagytesó „olvasgatását” persze leginkább folyamatos szövegelésként és éneklésként kell elképzelnünk – egyszerűen úgy van huzalozva, hogy amíg nyitva van a szeme, addig beszél. MINDIG. (Tévénk nincs, tehát az a verzió, hogy tévézik, amíg én hangyázok, sokáig nem jött szóba – de mióta betöltötte az ötöt, alkalmanként már nézhet egyedül olyan mesedévédét, amelyet korábban közösen is többször láttunk.)

(…) Nem mondom, hogy a lányom ugrál örömében a felnőtt idő alatt (ez persze nem is elvárás), de megtanulta legalább nagyjából tiszteletben tartani azt – ahogy én is az ő azon óhaját, hogy a néhai ebéd utáni alvás helyett inkább csak csendespihenni szeretne, „de most már mindig, anya”. S persze azzal is tisztában van, hogy a munkámért járó pénzből lehet venni Túró Rudit meg bábszínházjegyet, de ha valakinek történetesen a napi negyedóra manikűrözés a hangyája, akkor is el lehet magyarázni (és szerintem szükséges is, hogy megtegyük), hogy mi a jó ebben szemünk fényének: az, hogy anya örülni fog a szép körmeinek, és ezért vígabb kedéllyel fog nekiveselkedni a hiszteroid természetű golyópálya negyvenkettedszeri összeszerelésének.

(…)

A férj kommentárja

Az alváshiány tényleg az egyik legkétségbeejtőbb dolog az első hónapokban (szerencsétlenebb esetben években): amit a kisbaba ebben az időszakban művel az anyjával, az nyilvánvalóan a genfi egyezménybe ütközik, csak épp kiskorúak ellen a hágai törvényszék sem jogosult eljárni. Ráadásul érdemben az apuka is csak azzal tud segíteni, ha teljes egészében átvállal egy-egy éjszakát a babával – aminek következtében viszont másnap ő lesz kialvatlan, és egyrészt ugrani fog minden apróságra, másrészt a munkahelyén is mérhetően lassabban fog haladni a dolgaival, amit huzamosabb ideig aligha tolerálnak bárhol is. A gyermeknevelés azon alapszabálya viszont szerencsére itt is igaz, hogy semmi sem tart örökké – szóval egyfelől fogcsikorgatva bekkeljük ki az idegőrlő időszakokat (beleértve a kezdeti, néhány óránkénti szoptatást), másfelől viszont minden idegszálunkkal élvezzük ki a soha vissza nem térő csodákat (így például azokat a heteket-hónapokat, amikor a gyerek járni kezd vagy beszélni tanul).

(…) Másfelől sokat segíthet az is, ha nem csak az egyedüllét perceit, hanem a gyerekkel töltött idő egy részét is sikerül „felnőtt idővé” átértelmeznünk. Hiszen végső soron csak az a lényeg, hogy a szülő és utóda egyaránt örömét lelje a közös tevékenységben, még ha nem is feltétlenül ugyanabban az elemében. Nagycsoportos kislányunk például mostanában nagy élvezettel nézi esti mese gyanánt A Rózsaszín Párduc rajzfilmsorozat epizódjait – őt elsősorban a burleszkjelenetek ragadják meg, a túlkoros apuka viszont mindeközben jól szórakozhat a többrétegű irónián (amiből egy ötéves aligha érthet bármit is). De éppily népszerű esti olvasmányként szolgálnak nálunk Varró Dániel gyerekverseskötetei, amelyek megint csak bőséges röhögnivalót kínálnak a felnőttnek is, hasonlóan a Kolompos Együttes frenetikus előadásaihoz – és így tovább, ki-ki megkeresheti a maga számára azt az olvasni- vagy néznivalót, amelyet már a gyerek is élvez, de még ő maga is.

Jónás Anna: Kicsivel – könnyebben. Kisgyerekes mindennapok praktikusan
Európa Könyvkiadó
2990 Ft