Jónás Anna: Kicsivel – könnyebben. Kisgyerekes mindennapok praktikusan II. rész

Folytatjuk múlt héten megkezdett sorozatunkat, amelyben a Kicsivel – könnyebben. Kisgyerekes mindennapok praktikusan című könyvből mutatunk részleteket olvasóinknak.

7. fejezet

„Ne több legyen, hanem elég” – avagy a selejtezés áldásairól

(részletek)

Évekkel ezelőtt a Hamu és Gyémántcímű folyóiratban olvastam egy cikket, amelyben Jaksity György (nagyon menő) közgazdász és Várszegi Asztrik (nagyon menő) bencés apát beszélgetett a legutóbbi gazdasági világválság okairól és következményeiről. Ebben bukkantam az alábbi mondatra: „Fontos, hogy ne több legyen, hanem elég.” Nagyon rokonszenvesnek találom ezt a megállapítást, amely anélkül ütközteti a „még” és az „elég” kultúráját, hogy a témát valami ájtatos pempővel körítené. „Fontos, hogy ne több legyen, hanem elég.” Kívánni sem lehetne jobb mantrát, amikor az ember végre vesz egy nagy levegőt, és nekiáll, hogy végigselejtezze a lakását. Vele együtt pedig kicsit az életét is.

„Fontos, hogy ne több legyen, hanem elég.” Szerintem ez az elv, illetve az ennek jegyében végbevitt rendszeres selejtezés képezi az egész háztartásvezetés alfáját és ómegáját. Annyi szobát, tárgyat, ruhát, játékot, élelmiszert stb. birtokolni, amennyi elég. Amennyinek a birtoklása, gondozása, kezelése hálássá tesz − örömet okoz tehát, nem pedig gondot. Vagy legalábbis összehasonlíthatatlanul több örömet, mint amennyi gondot. Amennyivel anélkül is elbírunk (méghozzá lehetőleg fölényesen), hogy azon kattognánk, bár ne ugrana ránk minden reggel a ruhásszekrény teljes tartalma, vagy hová préselhetnénk be még egy tárolót a rejtélyes genetikai mutáció következtében megduplázódott egyedszámú plüssállatoknak. S a többi.

Hogy kinek mi az „elég”, az persze szubjektív: abszolút mértékegysége nem létezik. De meg vagyok győződve róla, hogy normális körülmények között minden többé-kevésbé ép személyiségű felnőtt józanabbik énje tisztában van vele, mikor lendül ki valahol a mélyben az ezmártúlzás-mutató, még ha az agyunkban fészket rakó reklámok, a „vedd meg, használd, dobd el”-szemlélet és a gyűjtsdösszemindaharmincötöt-kampányok már szinte teljesen maguk alá temették is.

Az interneten számos hasznos selejtezési útmutató található, így én selejtezésmetodika ügyében nem fogom most feltalálni a spanyolviaszt − a bevezetőben említett aranyigazságon kívül viszont egy számomra fontos felismerést szeretnék megemlíteni. A selejtezés (a krónikus időhiányon túl) azért is tud olyan kínos-halogatott feladattá terebélyesedni, mert korábbi rossz döntéseinkkel (és azok nem csekély anyagi vonzatával) szembesít – s ezt az önvizsgálatot sokszor a feleslegesnek bizonyult, évek óta érintetlenül álló tárgyak állhatatos őrizgetésével igyekszünk elszabotálni. Iszonyat hangos, nem áll jól, tovább tart összeszerelni, mint kézzel megcsinálni, nem fér be, nem 220-szal működik, még sincs rá időnk, hozzá tehetségünk. Pedig azt hittük, hogy ez majd tényleg. És nagyon drága volt. Olyan lelkesen kuponoztuk. Bécsig mentünk érte. És különben is, hátha jó lesz még valamire.(…)

Akárhogy is, szerintem egy háztartás-háromszögben mandinerező anya selejtezőmániája nem más, mint jogos önvédelem: több cuccal több gond van, kevesebb cuccal meg kevesebb. Kevesebb cuccnak kevesebb tárolóhely kell. Kevesebb cuccnak könnyebb állandó tartózkodási helyet kijelölni, tehát kevesebb cuccot könnyebb átláthatóan rendszerezni, így kevesebb cucc között mindent könnyebb megtalálni, és mindent könnyebb a helyére tenni is, hogy aztán mindent könnyebb legyen megtalálni.

(Közbevetés. Az önvédelmen túl egyébként morálisan is vállalhatatlannak tartom, hogy változatos méretű asztagokban őrizgessünk olyan tárgyakat, amelyeket jó eséllyel soha többé nem fogunk használni – miközben tőlünk mondjuk 2 vagy 200 km-rel odébb ugyanaz a holmi, például egy tisztességes ing valakinek maga lenne a csoda, amiben akár már el lehetne merészkedni egy munkaerő-felvételi beszélgetésre. Mert nem kell egzotikus országok nyomornegyedeiig utazni ahhoz, hogy az ember időnként szégyenkezve magába nézzen és roskadjon, szembesülve vele, hány honfitársunk érezné ezmártúlzásnak azt, amit mi messzenemelégnek minősítenénk…)

Ha pedig (nagyjából) rend, méghozzá levegős rend van a lakásban, sokkal rövidebb idő alatt lehet kitakarítani, arról nem beszélve, hogy rávenni is könnyebb magunkat a puceválásra, amennyiben portörlés előtt nem szükséges mondjuk egy komplett ásatást levezényelni a bútorokon, hogy egyáltalán eljussunk a takarítandó felületig. Hiszen jellemzően nem maga a tisztogatás tart soká, hanem az a többlépcsős folyamat, amelynek során hozzáférhetővé beretváljuk a takarítandókat. Szerintem civil körülmények között épp ezért használhatatlanok a „How to clean a bathroom in 3,5 minutes” típusú oktatóvideók: egy tökéletesen tárgymentes szállodai fürdőszobát nem kunszt 3,5 perc alatt kitakarítani, de egy gumivízilovakkal, száradó orrszívócsővel, elmélyült munkával kihúzgált 80 kozmetikai törlőkendővel, alattomban homokot pergető zoknikkal, vízicsatákban kardként használatos műanyag iratsínekkel, összecsukható sámlival és az ég tudja, milyen izékkel telehintett fürdőszobát már inkább. Mert hát igen, gyerekekkel egy fedél alatt jóval nehezebb megélni és gyakorolni a „ne több cuccunk legyen, hanem elég” szemléletét… De erről majd a következő fejezetben. (…)

A valahai rossz döntéseket jóval könnyebben megbocsátjuk magunknak, ha tudjuk, hogy mások örömüket lelhetik mindabban, amitől megválunk. Amennyiben pénzért adnánk tovább a holmikat, arra ott vannak a garázs- és lakásvásárok meg az online piacterek, de én sokkal jobban szeretek a Facebookon seftelni (több olyan zárt FB-csoportnak is tagja vagyok, amelyekhez egy-egy börzeoldal is tartozik – ezekben többé-kevésbé ismerem az eladókat, így a vásárláshoz is sokkal több bizalmam van, mint mondjuk a Vaterán). Két éve például a Facebookon eladott szép, de felesleges holmijaink árából vettem meg a gyerekek karácsonyi ajándékait – ugyancsak a FB-on, ugyancsak használtan. Költséghatékony megoldás, annyit mondhatok, sarjaink pedig simán csak örültek, s nem reklamálták az eredeti árcédulákat.

Ha az üzletelés helyett inkább az adományozásra hajlunk, akkor sem lesz nehéz dolgunk: úgy tapasztalom, ennek az infrastruktúrája (legalábbis Budapesten) napról napra fejlődik. (…) Én legjobban az adományboltokat kedvelem, mert azokba nyitvatartási időben bármikor bevihetem a kiszanált holmit. Ezt az opciót választva ugyan elvész a személyes átadás-átvétel varázsa, viszont nem szükséges időpontot egyeztetni a fogadó féllel, s amint betelt a kiselejtezett cuccok átmeneti otthonául kijelölt szatyrunk/dobozunk/kosarunk, azonnal meg is lehet (és meg is kell!) szabadulni a tartalmától. 

Befejezésként hadd térjek vissza egyik mániámhoz: ha jólesik, válasszunk magunknak ezen a téren is hangyát. (De ha lehet, családtagonként csak egyet. Nukleáris famíliával számolva azmárúgyis legalább három. Kész boly.) Ha zsigerileg képtelenek vagyunk könyvet kidobni, és még a gimnáziumi német nyelvtanba is csak patyolat kézzel szeretünk belelapozni, akkor maradjanak a kötetek. Ha csak sírva tudnánk a Taigetoszra exportálni gyerekkori szalvétagyűjteményünk széthullongáló darabjait, őrizzük őket békében. Egyszer talán belőlük is „elég” lesz − addig meg, ha egy újabb „levegős” polcban nem is, selejtezésrezisztens hangyáinkban annál inkább örömünket lelhetjük.

A férj kommentárja

„Ne több legyen, hanem elég” – szép megfogalmazás, de én valamivel radikálisabb volnék: az ókori görög bölcs, Antiszthenész ugyanis úgy fogalmazta meg körülbelül ugyanezt a gondolatot, hogy csakis olyan útravalót érdemes magunkkal vinnünk, amit adott esetben egy hajótörésből is kimenthetnénk. Ilyen fokú aszketizmust persze egy családos ember aligha valósíthat meg az otthonában, de nem árt néha kicsit szélesebb perspektívába helyezni a dolgokat: ami a hajótörés után is velünk marad, az alapvetően a testünk (amelyet tehát fontos volna mennél jobb karban megőrizni), illetve a szellemünk (amelyet ezek szerint érdemes mennél jobban kiművelni). Vagyis Antiszthenész szerint biztosan nem érdemes például százszámra vállalt túlórákkal betegre dolgoznunk magunkat csak azért, hogy (biztos, ami biztos) beszerezhessünk egy plazmatévét a gyerekszobába is. Márpedig az efféle önkizsigerelésre való kísértés mintha éppen a gyerek(ek) érkeztével nőne a legnagyobbra, hiszen a maga társadalmi státusával már többé-kevésbé megbékélt szülő legalább az utódoknak szeretne nem pusztán eleget, hanem annál jóval többet is adni.

Jónás Anna: Kicsivel – könnyebben. Kisgyerekes mindennapok praktikusan
Európa Könyvkiadó
2990 Ft