Karácsonyi gyermekáldás
A harmadik gyermekünk érkezését karácsonyra ígérte az orvosom. A kis jövevény vígan növekedett, ficánkolt a pocakomban, mígnem a hetedik hónapban a doktor úr szokatlanul komolyan rám nézett. „Most be kellene fektetnem két hónapra, de tudom, hogy otthon két pici várja. Nem teszem, de vegye nagyon komolyan. Feküdjön, amennyit csak lehet! Legalább egy hónapot még ki kellene bírni…”
Mosolyogtam, bólogattam, magamban pedig csak kérdőjelekben úsztam: megoldani, elhelyezni, feküdni? Én, feküdni? És a bevásárlás, ebéd, vacsora, mosás, mosogatás? Na nem, nem megy! A maximum, amit tenni tudtam, hogy Tomit, a kisebbik fiamat beírattam a bölcsibe, ám emiatt majd meghasadt a szívem. Az első délelőttöt kínomban végigdolgoztam. „Ha már beadtad, legalább ne lazsálj!” – mondtam magamnak kedvesen. Szenvedtem, és nehezen értettem meg, hogy feküdnöm kellene – nem magamért, hanem a babáért.
Utólag visszatekintve Isten hatalmas kegyelme őrzött meg azokban a hetekben. Feküdtem ugyan néhány órát, de a maradékot végigszaladgáltam. Ugyan ki intézte volna el helyettem a bevásárlást, a csekkek feladását, a gyerekorvost, a fogászatot? Ráadásul Petit már ebéd után el kellett hoznom az oviból, hiszen aki „gyeses”, annak nem alhat ott a gyermeke. Szóval hatalmas „üdülést” nem csaphattam. Nem éreztem magam rosszul – bár… hát jól sem. Érproblémák miatt a bal lábam használhatatlan volt, magyarán minden lépés fájt, nyilallt és hasított – de hát nem volt időm lépéseket számolgatni.
Félni azért féltem. Legfőképpen attól, hogy miként fogom beosztani a rendelkezésemre álló negyven – na jó, esetleg ötven – percet. Ismerem magam. Ha megrepedne a burok, ennyi időm van a baba felsírásáig.
És ha egyedül leszek épp a gyerekekkel? És ha a mentősök nem abba a kórházba visznek, ahová mondom, mert az messze van? Vagy itthon vezetik majd le a szülést? Akkor inkább taxit hívok, az oda megy, ahova mondom. Hű, és mi van, ha csúcsforgalomban kell teljesítenie a Pestlőrinc–Kelenföld-távot? Taxiban szüljek? Inkább a férjemet hívom. De ő meg nem ér haza.
Zs. Klezsics Tünde írását a Family magazin oldalán olvashatják tovább.
