Kétszer 12 óra a világ végén

A hetvenes évek elején voltam egészen kis gyermek. A nagy kertben, ahol az első tizenméteres utakat tettem meg egyedül, egy balkon alatti beugróban egy öreg bácsi üldögélt jobbára egykedvűen és szótlanul – ahogy a minden dolgukat már elvégzett öregek szoktak. Örült a napfénynek. Általában diót törögetett és néha engem is megkínált. Hallottam, amint a felnőttek arról beszélgetnek, hogy megjárta az első világháborút, a Doberdót. Persze azt nem tudtam, hogy mit jelent a világháború. Komoly dolognak tűnt, és a bácsi is, aki részt vett benne.

Akkoriban hallottam először a dalt, amit azóta is ismer minden ovis.

A dallamot Rudolf Achleitner szerzette volt, aki 1795-től egészen 1809-ben bekövetkezett haláláig a 3-as tiroli császárvadászok katonazenekarának volt a karmestere. Művét, a Seyffertitz indulót gyakran és szívesen játszották mindenhol, ahol a Monarchia katonazenészei megfordultak. Jó idő esetén minden kisvárosban, ahol helyőrség volt, vasárnap ebéd után felcsendült ez a vidám muzsika.

Aztán később – már sokkal később – egyetemistaként érdekelni kezdett a szöveg is. A gyermekmondókák világa varázsvilág: a legritkább esetekben lehet tudni ki és mikor találta ki a szövegüket. Mint minden efféle szájról szájra terjedő szöveg nagyon sok mindent meg tud őrizni egy letűnt világból – akár századokon át is. Akár úgy is, hogy nem tudjuk, mit is jelent valójában. Hosszasan sorolhatnánk a valószínűleg a Monarchia seregeiben szolgált katonáink által hazahozott és elterjesztett Operencia kifejezést, vagy a ki tudja honnan lett Bergengóciát.

Mindenesetre az egyszerre nem lépő katonákat, akik a szigorú fegyelem miatt bukják a rétesüket, nem volt nehéz elképzelni. De mi lehet a világ vége, ahová 12 órára el lehet menni? A legegyszerűbb megoldásnak valamely „titkos” szolgálat adása látszott. Valami őrség vagy valami efféle, amit nem kötünk senkinek sem az orrára.

Aztán a kezembe került egy világháborús visszaemlékezés, amit a 29. népfelkelő ezred egyik tisztje írt 1916 márciusában a Podgorán.

„Megvacsoráztunk. Vacsora után mindenki búcsúzkodik. Régi barátok megölelik egymást(…) Olyan emberek is kezet fognak velem, akikkel sohasem beszéltem.

Mindenki a csapatához siet, és elindulunk. (…)Velünk szemben most is sebesültek botorkálnak. A sötétségben szinte világít a fejükön, karjukon, lábukon levő fehér kötés. Puskára, botokra támaszkodva némán bicegnek el mellettünk.

Kihalt, szétlőtt falunk megyünk keresztül. (…) A faluban halálos csend van (…) szinte lábujjhegyen szeretnénk lépkedni.

Az utunk mellett egy sötétebb tömeg domborodik. Emberek motoszkálnak körülötte. Közelebb megyek és látom, hogy a tömegből karok és lábak nyúlnak ki mereven. A sebesültvivők hordják ide a sötétség leple alatt a halottakat. Innét azután nyugodtabban szállíthatják hátra őket eltemetni. Itt a kövek miatt nem lehet temetni.(…)”

Az állásokat, amit meg kellett tartaniuk, éjfélre érték el. Nem volt szerencséjük. Az olasz tüzérség azt előző nappal teljesen szétlőtte. Az élet a világ végén állásjavítással kezdődött. Munkájuknak a nappal megérkezése vetett véget: az ellenség minden rendelkezésére álló löveggel tüzet nyitott, majd délben több hullámban gyalogsági roham következett. A mieink eszeveszett tüzelése megállítja a támadókat. Egy helyen be is törtek az állásokba, de egy hadapród által vezetett tartalék betömte a rést.

„(…) Közben besötétedett. Újabb tartalékok vonulnak fel. Az emberek panaszkodnak, hogy már nem bírják tovább (…) Biztatom őket, hogy lőjenek, nehogy az éjszaka leple alatt újabb olasz csapatok jöjjenek ellenünk (…) Közben az éjszakában meg-megújuló támadások, kézigránátokkal (…)Véres, alakok zihálva futnak mellettünk (…) Újból támadás. A kézibombák reccsenései… Lövöldözés, jajgatás… Gépiesen lövöldözök bele a vaksötétbe. A katonák úgy fekszenek, mint a hullák, időnként rimánkodnak, hogy menjünk már el innét (…)”

Végül elfogytak a támadók, s az állást megtartották: a világ és a Monarchia végén eltöltött nap után lejöhettek a hegyről.

Amikor becsuktam a könyvet, megjelent előttem a kert, az idős bácsi, aki megjárta a világvégét, hazatért és még idős korában is sütötte az arcát a nap.

(Fotó: Fortepan – Komlós Péter)