Kisgyermekként ’56-ban – Petrőczi Éva költőnő visszaemlékezése
Petrőczi Éva ötéves volt, amikor Pesten kitört a forradalom. Édesapja többször is volt börtönben politikai fogolyként. A költőnő „élete legszebb korszakaként” emlékszik vissza az 1956 februárja és októbere közötti időkre, mivel február végén váratlanul betoppant hozzájuk egy számára ismeretlen férfi, akiről kiderült, hogy nem más, mint Éva édesapja...
Az édesapára, Ludwig Károlyra a kislány nem emlékezhetett, hiszen a férfit 1951 nyarán, Éva keresztelője után két nappal vitte el az ÁVO, azzal vádolva meg őt (Petrőczi Éva neve eredetileg Ludwig Éva volt), hogy részt vett az egyik szovjetellenes összeesküvésben.
Ludwig Károly egyike volt azon keveseknek, akiket épp 1956 elején az általános amnesztiahullámmal hazaengedtek, annak ellenére, hogy az ítélet életfogytiglani börtönbüntetés volt. Az orvos befejezhette tanulmányait: kardiológus lett, ám a börtönben töltött öt év alatt olyannyira leromlott az egészsége, hogy viszonylag fiatalon, nem sokkal a rendszerváltás után eltávozott az élők sorából.
Visszatérve Évára, a kislány szinte lubickolt a végre teljessé vált család körében a boldogságtól. Ősszel azonban valami megváltozott: Pécsen – ahogy az ország megannyi pontján – elkezdtek szaporodni a „Ruszkik haza” és a többi, a kormányt és a rendszert elítélő feliratok, amelyeket az éppen olvasni tanuló Éva harsányan kiabálva betűzött ki lakásuk erkélyére kiállva.
Más változás is történt: az Éva körében élő felnőttek az újságolvasást már nem tartották elegendőnek, s beszereztek egy rádiót, s azt hallgatták, amikor csak tehették. A városban kijárási tilalmat rendeltek el, s innentől Éva és családja beszorultak a lakásba, amely éppen a pécsi forradalmi központ, az orvostudományi kar épülete mellett volt. Éva egyre jobban félt, s félelme különösen felerősödött akkor, amikor a „tankickák”, a tankok egyik lövedéke éppen az ő erkélyüket találta el. Onnantól valósággal rettegett a vasszörnyektől, a puskaropogástól. Az ablakok innentől kezdve örökké el voltak sötétítve. Éva szülei még ebben a világvége-helyzetben is igyekeztek megőrizni a kislány lelki nyugalmát: apja a Szentivánéji álomból játszott el neki részleteket, édesanyja pedig mesét olvasott.
Petrőczi Éva előadást tart 1956-os emlékeiről
Közben az utcákon, a Mecsekben, az egész országban folytak az elkeseredett harcok. Éva azonban elsősorban a jó dolgokra emlékszik ezekből az időkből. Például arra, hogy az utcára néző lakásukból feljebb költöztek barátaik biztonságos, udvari otthonába, vagy arra, hogy milyen gyönyörű volt az aranyhattyús címke, ami a vöröskeresztes csomagban talált aszalt füge dobozán díszelgett.
Vagy azt, hogy milyen finom „lapos” kenyereket sütött a nagymamája az illetményül szánt lisztből, amelyhez természetesen élesztő már nem járt, s hogy később mennyire fontos szerepet kapott ez a kenyér, amikor a család néhány tagja egy jobb élet reményében elindult a nyugati határ felé, motyójukban a nagymama életmentő eledelével. S ebből születtek aztán a versek – Az arany hattyú, Az ittmaradók páskája vagy az Ez is történelem.
Visszaemlékszik még Petrőczi Éva arra is, hogy 1957 nyarán hogyan mentette meg őt egy református család azzal, hogy oltóanyagot küldött családjának, amelyet megkapva elkerülhette az akkor olyan sok gyermek életét tönkretevő gyermekbénulástól.
Az arany hattyú…
– segélycsomag-emlék, 1956-ból –
Az arany hattyú
meg se rebbent,
csak úszott, úszott rendületlen
(úszása maga a remény!)
fényes-zöld, szépen ívelt
címke-tavának hűs vizén,
Rákóczi úti tankok érdes robajában.
Én meg? Egérfogakkal rágtam, rágtam
legelső, amerikás-édes,
szárított, préselt vigasz-fügém.
Pécs, 1956- Budapest, 2006
Éva emlékei között az is megmaradt, hány álmatlan éjszakát beszélgettek-vitatkoztak végig szülei annak kapcsán, hogy nekivágjanak-e az ötéves kislánnyal a nyugati határnak. Sokminden szólt a disszidálás mellett: Éva szülei beszéltek idegen nyelveken – apjának voltak német felmenői is -, végzettségükkel (orvos és művészettörténész) bárhol könnyedén találhattak munkát, ráadásul édesapja kutatási eredményei komoly alapot képeztek egy csodálatos nyugati karrierhez. Végül Éva döntötte el a vitát, amikor – kihallgatva anyja és apja tanácskozását – sírva rontott be a szobába, hogy márpedig ő itt marad szüleivel, keresztszüleivel, nagyszüleivel és Petőfi János vitézével, amit az előző karácsonyon kapott ajándékba és kedvenc olvasmánya lett. A szülők tehát a kislányra hallgatva döntöttek, ami utólag talán érthetetlen, hiszen rendkívül nehéz évek következtek rájuk…
Petrőczi Éva egyik cikkében így foglalja össze mindazt, amit számára 1956 jelentett:
„Én nem voltam kislány Gavroche, nem voltam 56 gyerekhőse, de egy olyan fiatal lélek igen, aki ösztönösen megérezte: nincs mit tennie, nincs hová mennie, mert ez az egyetlen Haza adatott neki és övéinek. S ez nem változott meg 1967 nyarán sem, amikor anyámmal Ausztriában maradhattunk volna, sőt, 1985-ben sem, amikor amerikai–kanadai utam idején többen felvetették: érdemes volna „kint” maradnom, angol szakos magyarországi bölcsészdoktorátusomat egy ottani teológiai végzettséggel megfejelve. Azóta is számtalan olyan esemény történt és történik velem és szeretteimmel, amelyek miatt akár a nagyvilágból is ki lehetne futni, de tudván tudom, 1956 hősei többek között azért is harcoltak, hogy mi, az utánuk jövők és a mi utódaink ugyancsak megértsék: számunkra és számukra ezt a rögös, de mégis szép utat, ezt az embert próbáló, de elhagyhatatlan, egyetlen hazát készítette a Teremtő!”
