Koronkai Zoltán: Az emberi szívek mélyén van az igazi hiány

A papság vagy szerzetesség gondolata elég későn vetődött fel bennem. Gyerekkoromban sosem álmodoztam arról, hogy pap legyek. Mozdonyvezető, huszár és hasonló foglalkozások lelkesítettek.

Az elektronok bűvöletében

Vallásosnak sem voltam túl vallásos, sőt 14-15 éves koromban volt egy ateista korszakom is, amit egy megtérés zárt le, amikor felismertem, hogy Jézus Krisztus nem egy mese figurája, amit a nagymamám vagy anyukám találtak ki, hanem élő személy. De pap vagy szerzetes még ekkor sem akartam lenni. Az álmom az volt, hogy villamosmérnök leszek és sokgyerekes családapa. Ez a terv nagyon lelkesített, és minden erőmmel ennek megvalósításán fáradoztam. Felvettek az egyetemre, jól tanultam, közben igyekeztem jó keresztény lenni, tagja voltam több közösségnek (pl. Műegyetemi Katolikus Közösség, Egyetemi Lelkészség, Kulcsosok közössége Esztergomban). Igyekeztem minél több lányt megismerni, hogy majd az optimális feleséget kiválasszam.

Az első nyugtalanító jelek

Amikor a Műszaki Egyetemre jártam, többször megérintett az az evangéliumi részlet, amikor Jézus találkozik a gazdag ifjúval, és azt mondja neki: ‘Menj, add el mindenedet, árát oszd szét a szegények között, aztán, jöjj és kövess engem!’ Valahogy éreztem, hogy ez nekem is szól, de ugyanakkor féltem is attól, hogy valóban így van. „Miért pont én? Hívj mást! – lázadoztam – nekem más terveim vannak.” Próbáltam saját magamat is meggyőzni, hogy Isten terve számomra az, amit én akarok (nagycsalád, kutatómérnökség). Bár nagy kedvem volt az Evangélium hirdetésére is, de a saját terveimhez mégis jobban ragaszkodtam. A szakmámban egyre sikeresebb lettem. Az egyetem elvégzése után elkezdtem a doktoranduszképzést, cikkeim jelentek meg és konferenciákon adtam elő. Egyre több minden kötött a megkezdett utamhoz (a szakmai önéletrajzomat a csatolmányban olvashatod). „Nem, az nem lehet Isten akarata, hogy mindezt feladjam, hisz olyan sok talentumot kaptam a kutató munkához” – győzködtem magam.

Vajúdás

Bármennyire is próbáltam magam meggyőzni, hogy az a legjobb, amit épp csináltam és terveztem, mégis újra és újra felmerült bennem a kérdés: vajon Jézus is ezt várja-e tőlem? Vajon ez az az út, ahol én a legtöbbet adhatom? Megkérdeztem magamtól: Miért csak a szabadidőmben foglalkozom azzal, amit a legfontosabbnak tartok, a közösségépítéssel, az Egyház közvetlen szolgálatával? Mit tehetnék többet Istenért, az Egyházért, az emberekért? Ez a legtöbb, amit én tehetek?

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!