Kutyahalál gyerekszemmel

Jól emlékszem: nagyszüleim hatalmas, szilasligeti telkének hátsó részében, a kisház mellett, a diófa alatt nagyapám megáll egy kis ágakból összerakott fakeresztnél és könnyezik. Mindig nevetnem kellett. Itt nyugszik Lujzi.

A kistestű fehér keverék mintegy 20 évet élt, még vakon és sántán is úgy parolázott nagyapa csettintgető katona-kezének, hogy inkább háromszor egymás után nekiment a széklábnak, de odavonszolta magát.

Könnyei 80 felé szaporodtak, már maga is alig járt, mégis egyre többször álldogált a diófa alatt, kezében a bejárati ajtó melletti szögről leakasztott bőr pórázzal. A végén már beszélt is hozzá, talán mert mama is meghalt.

Sosem szerettem kifejezetten a kutyákat. Amikor feleségem előállt a gondolattal, próbáltam allergiára, meg minden egyébre hivatkozni, aztán mégis valahogy utolért a végzet, ő és a gyerek erősebb volt.

Késő tavasszal hoztuk el az ebet, nagy öröm volt mindenkinek, én csendben tűrtem. Néha foglalkoztam is vele. Mint az amerikai filmekben. Előbb kint lakott a kertben, majd fajtajellegéből adódóan egyre közelebb került hozzánk: bevette magát a konyhába, majd a fotel mellé, legutóbb kiverekedte magának a jogot a fotelre is.

A baloldali tálba a kaja, a jobboldaliba a víz, bár úgyis a kerti csap alatt összegyűlt pocsolyából szeret lefetyelni. Enni habzsolva, játszani mindent beleadva szeret, hamar elfárad, ilyenkor le kell nyugtatni, mert túlhevül. Ha tanítod, túl kell dicsérni, lehetőleg ennivalóval, azért bármit megtesz. Azért is, hogy megvakard a hátát. A gyerekkel együtt kel, együtt fekszik, már velünk is.

Egy teljes nap telt el, nem bírtuk tovább. Összefüggően beszélő kétéves a gyerek, de nem kérdezte meg, hol a “putya”, nekünk kell felhozni. Leguggolok mellé, s mikor kimondom a nevét, a hatalmas barna szemeken szomorú árny villan át, majd lesütött szemmel babrál valami játékkal. Mondom, hogy már soha többé nem jön vissza. Nagyon beteg volt a szíve, el kellett mennie, de azt üzeni neki, hogy nagyon szereti. Közben kicsit nyeldeklem a könnyeimet is, pedig messze még a 80.

Napokig semmi, még csak nem is említi, mi is kerüljük a témát. Aztán egyik nap hallom, ahogyan az egyik kis kezében tartott plüssfigura meséli a másiknak: -Képzeld el, nagyon beteg lett a szíve a “Hesszaputyának”, el kellett mennie. -Nagyon szomorú vagyok. -Anya is nagyon szomorú…

A póráz nálunk is az ajtó melletti fogason lóg. Hátul, a kertben kis halom, kereszttel, szanaszét összerágcsált játékok. Valahogy most egyikünk sem szeret kint lenni, s csak kicsit van ez a hideg miatt.