“Légyszi ne mondjátok el anyunak!”

„Nem szeretném, ha ezt az anyukám megtudná!” Néz rám könyörgő szemmel a kis ludas, miután bogyót felnyaláboltam a konyhakövön lévő szőnyegről. Akkorát koppant, hogy csak na! Még szerencse, hogy ott volt a szőnyeg! Leszidom, de tudom, hogy csak játszott…

A gyerekfelvigyázás egyszerre félelmetes mégis vonzó feladat azok számára, akiknek még nincs babájuk. Rokon kicsikre vigyázni pedig nemes cselekedet, hiszen szegény, lestrapált szülők végre kimozdulhatnak! Nekünk, ifjú párnak, akik a gondtalan ám egyelőre gyermektelen életfázisban, frissen és kivasalt idegekkel készülünk a nagy feladatra, ez meg sem kottyanhat! Az édibédi, kisangyalbőrbe bújt ördögfiókák ugyan minden családi rendezvényen próbára teszik a nagymama, nagypapa, no meg a dédi idegeit, de mi ketten, egy üres péntek este majd csak elbirkózunk velük! Legalább most nem élesben gyakorolunk!

Köszönni? Arra nincs idő!

Az első pánik akkor fog el, mikor megérkeznek a porontyok, egészen pontosan kettő darab, 3 illetve öt és fél éves korú pörgettyűpalánta, akik halálosan izgatottak az előttük álló izgalmas estétől. Párom még sehol, de szerencsére itt a nagyi, aki természetesen nem bírta ki, hogy ne ugorjon át, ha már a városban vannak kétszem unokái. A papírforma működik: a gyerekek szenzációsan fel vannak dobva, észre sem veszik, mikor lelépnek a szülők. Közben szerelmem is befut, én üdvözölni sem tudom, mert már nyakában a nagyobbik: mindig is nagy volt közöttük a szerelem.

A nagybácsi macerálása és hangra világító stroboszkóplámpával való sikongás után jöhet a tiltott tárgyak (úgymint herendi porcelán, papírvágókés, stb.) halászata, majd valahogy sikerül eltéríteni őket a rajzlapok és színes ceruzák irányába. Később a nagyi is távozik, miután látja, hogy simán boldogulunk, s kezdődhet a valódi móka: folyamatosan lekötni az örökmozgók figyelmét. Mint később kiderül, ez nem is olyan nehéz feladat, ugyanis egy idő után maguktól is (vagy a szülők eltűntével?!) lehiggadnak az apróságok.

“Nyomd le a kukimat!”

Picifiúval lelkesen válogatjuk szét nagybátyja régi autókáit, szigorúan különválasztva a dömpereket és egyéb szállítóeszközöket a versenyautóktól (hogy ezt honnan tudja háromévesen?). A szerelmespár közben rajzot készít – később kiderül, rólam, nekem. Még sose kaptam gyerekrajzot!!! Node: pisilni kell. Itt kisebb baki történik, mert aki még sosem pisiltetett hároméves kisfiút, könnyen azon kapja magát, hogy bugyit szárít a fürdőben – méghozzá a saját hibájából. De sebaj, bajnokom csendben tűri a várakozást, közben pedig váltóruha híján mosolyogva pózol nagybátyja csíkos alsójában, amibe történetesen háromszor is belefér.

Igazi vízválasztó: a vacsora

Le kell szögeznem: a gyerekek finnyásak. Lehet, hogy a többiek is, de a mi keresztgyerekeink biztosan, és ha a nagy elkurjantja magát, hogy fújj, akkor abból se neki, se a testvérének nem lesz vacsora! Szerencsére a nagyi főztje telitalálat: a paprikás krumpli mindig sláger, és bogyóka még a húst is hajlandó megenni belőle. Nagy meglepetésemre a meleg tej is szimpatikussá válik – különösen szívószál kíséretében. Egészen olyanok vagyunk, mint egy kis család – szívmelengetően olyanok.

Apró hiba csúszik a tökéletes estébe

Méghozzá majdnem végzetes. A nagy ugyanis a vacsora végeztével nem bír magával, táncolni akar: húzza-vonja, rángatja tesóját, akit szemmel láthatóan más fából faragtak: talán egész este megülne az ölemben is. A következő pillanatban már mindketten a földön csücsülnek, picifiú pedig szívet tépően zokog. Pedig másra sem figyeltünk, csak rájuk! „Nem szeretném, ha ezt az anyukám megtudná!” Néz rám könyörgő szemmel a kis ludas, miután bogyót felnyaláboltam a konyhakövön lévő szőnyegről. Akkorát koppant, hogy csak na! Még szerencse, hogy ott volt a szőnyeg! Leszidom, de tudom, hogy csak játszott…

Királylány a szidástól és az izgalomtól megkomolyodik, segítségül kell hívnunk Móka Mikit, aki szerintem három és fél évtizede csücsül a nappaliban rendületlenül. A szakadt kis majom szerencsére pillanatok alatt életet hoz az ad hoc családba: a kislány aki teljesen beleéli magát a szerepjátékba! Még banánokkal díszített koronát is készít a szőrös pajtás számára… kispajtásomat inkább a vacsi után kapott téli fagyi bűvöli el. Míg nővére gyanakodva majszolja gyermekkorunk kedvenc csemegéjét, megjegyezve hogy ő a citromfagyit jobban kedveli, bogyó fél perc alatt felszippantja az édességet, s reménykedve kérdezi, van-e még.

Lassan pilledünk

De szerencsére a porontyok is, így előkerül nagyi régi meséskönyve. S még mielőtt összekucorodva nekilátnánk az olvasásnak, anyuék is befutnak a színházból. Vidámak és felszabadultak, jó ötlet volt nekik színházjegyet ajándékozni! A picifiú sosem látott mosollyal ugrik anyukája karjaiba, a nagylány pedig lelkesen meséli, hogy Móka Miki hozott nekik téli fagyit is. A minden alkalommal ismétlődő nyaggatás – maradjunk még – ezúttal elmarad. A pici búcsúzóul még lenyúl egy pótolhatatlan szuvenírt, majd ők is – mi is elégedett mosollyal intünk búcsút egymásnak.

Mázli, hogy nem ottalvós bulit szerveztünk…

Szerinted mindig ennyire kevés idő jut majd egymásra? Nézek fáradtan a páromra, miközben  pótoljuk az órákkal ezelőtt elmaradt üdvözlés. Közben halálosan fáradtan bedőlünk az ágyba – még csak este 10 óra van. Valószínűleg kevesebb – nyugtat meg szerelmem, majd halkan hozzáteszi: nagyon édes voltál a gyerekekkel. Te is – mondom, s hozzátenném: tényleg olyanok voltunk, mint egy igazi család – de nem tehetem, mert már mindketten kimerült álomba zuhantunk.