Levél Veronikának

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézettel korábban meghirdette a „Családsikerek” – irodalmi és fotópályázatot családosoknak. A nyerteseket a családháló.hu által szervezett Családünnep Magyarországon című rendezvényen díjazta a Balog Zoltán miniszter és Soltész Miklós államtitkár. Ígéretünkhöz híven a díjazott pályaműveket közöljük honlapunkon.

Soká tartott ma este is, míg csendes lett a ház. Késő van, és kicsit dühös is vagyok. Holnap újra iskola, és annyi kifogást találtál, hogy fennmaradhass még egy kicsit. Még egy kis ceruzahegyezés, még egy kis könyvlapozgatás, és persze sok-sok fecsegés… De azért az esti lefekvésnél Boldizsár is túlfeszítette a húrt, pedig neki is rég aludnia kellene már, hisz holnap matekverseny. Frissnek kell lennie! Még jó, hogy legalább Bogi tudja és teszi a dolgát. Hiába, ő mégis csak nagylány már. Matyika hamar elfáradt. Könnyen el is aludt Apa mellett…

Ahogy leülök az asztalhoz, és én is elcsendesedem, a haragom is elszáll. A dühös homlokráncok helyébe derű kanyarodik arcomon, mert rájövök, hogy mindennek, ami miatt bosszankodom, tulajdonképpen örülnöm kellene. Hiszen az, hogy annyit fecsegsz, csacsogsz, és ugrándozva járkálsz, nem is olyan rossz, sőt egyáltalán nem magától értetődő. Mára már sokkal inkább ajándék, hogy be sem áll a szád és hogy mindig ott vagy a lábam alatt…

Majdnem három éve már annak, amikor az idegsebész a klinikán azt ecsetelte a műtéted után, hogy nagy eséllyel számíthatunk a beszédközpont és a mozgásért felelős agyi központok maradandó károsodására. Ahogy szavai eszembe ötlenek, szinte időben visszazuhanok és ugyanazt érzem, mint akkoriban. Nem hittem el, hogy mindez velünk történik. Olyan kicsi voltál még, mindössze négy esztendős, sok mindenre nem is fogsz emlékezni, mire felnőtt leszel. Pedig én szeretném, ha tudnád, hogy abban a fájdalmasan nehéz időszakban nem csak rossz dolgok történtek velünk, hanem csodák sorozata. Már akkor elhatároztam, hogy egyszer lejegyzem neked, mert ez a történet életre szólóan a tied. A te életedben engedte meg a jó Isten, és bizonyára célja volt és van veled. Nem halogatom tovább. Leírom neked.

Boltban voltam azon a péntek délutánon, amikor Apával és Boldival otthon játszottatok. Apa egyszerre csak idegesen hívott fel és nem is értettem igazán, milyen nagy baj történt, csak a sírásodat hallottam a háttérből. Hazaérve Apa elmondta, hogy leestél a galériáról, és nagyon beütötted a fejed. Gyorsan elvittünk a helyi ügyeletre, ahol közölték velünk, hogy miután olyan magasról zuhantál, nagy lehet a baj, és azonnal a gyulai kórházba küldtek tovább. A sürgősségi osztályra érve Apa várakozás nélkül tört be az ajtón veled, letett a vizsgálóasztalra és ellentmondást nem tűrő határozottsággal kérte az orvost, hogy azonnal vizsgáljon meg téged. Sokféle vizsgálat, röntgen után a gyerekkórházba küldtek megfigyelésre, ahol azonban egyszerre rohamosan romlani kezdett az állapotod. Sűrű hányások következtek, melyek között érdekes módon mélyen aludtál. A gyermekkórház főorvosának ez nem tetszett, és további vizsgálatokra küldött vissza a nagykórházba. Újabb zötyögés mentővel a városban, majd vissza a gyermekkórházba az eredménnyel, a mentőben kínos csend volt a válasz a kérdésemre, hogy mi látható a CT felvételen. Ekkor már szinte folyton csak aludtál. Visszaérve a gyermekkórházba, a főorvos úrhoz lépve még fel sem tettem a kérdésem, közbe vágott és határozottan az irodájába hívott. Én mintegy hárítva a vélhetően rossz hírt csak ennyit mondtam:

– Ez nem hangzik túl jól! – jegyeztem meg, mire ő némán a kezével intve beljebb invitált. Ő már tudta, hogy valami olyan súlyú dolgot fog mondani, amit nem lehet csak úgy a folyosón odavetni egy anyának, akinek az elkövetkezendő napokban igen nehéz terhet kell majd hordoznia, s aki ráadásul – további édes teherként – a negyedik testvért immár 20 hete cipelte a szíve alatt.
– A CT-n a kisagy egy bizonyos részén bevérzés látható. Itt mi nem tudunk a kislányon segíteni, sürgősen tovább kell mennie. Már beszéltem is a szegedi idegsebészeti klinikával, várják őt.
Összerogytam a fotelban, és összevissza kezdtem beszélni mindenfélét értetlenül, szerettem volna megérteni, és nem hallani egyszerre, amit a főorvos úr mondott. Miközben zsongtak a gondolataim, ő Apával is beszélt telefonon, mert én képtelen voltam, és gyorsan elmondta, hogy nem tud mentőhelikoptert hívni, de rövidesen érkezik a mentő Sarkadról, amibe még én is épp beférek. Mire a mentő odaért, Sárközi mamáék is megérkeztek a hír hallatára a kórházba, és könnyeiket visszanyeldesve nézték, ahogy beszállunk a mentőbe és elindulunk. Saját autójukkal el is kísérték a mentőt egy darabig, míg az utolérhetetlenül gyorssá nem változott.

– Kösse be magát anyuka, mert nem nyolcvannal fogunk menni! – szólt előre a mentőorvosnő, de biztatott is, hogy ne aggódjak, mert vigyáz rád az úton. Egyre jobban sötétedett már. A mentő száguldva és szirénázva hasított az utakon, ahol az autók úgy húzódtak félre és engedtek haladni minket, ahogyan talán a Vörös tenger vize vált szét a menekülő zsidók előtt annak idején…
A száguldás ellenére is kibírhatatlanul hosszúnak tűnt az út. Ezalatt Apa Boldizsárt és Bogit rábízta Pocsira, és Sárosi tatával elindultak utánunk Szegedre. Végigbőgtem és imádkoztam az utat, teljesen kétségbe voltam esve. Egyre biztosabban értettem, hogy nagy a baj, és attól féltem, hogy ez a sok rázkódás az úton tovább ront az állapotodon. Elhatároztam, hogy a jó Istenre bízom az életedet, legyen, ahogy Ő akarja – de ez végül mégsem ment olyan könnyen.

Soha nem felejtem el azt a képet, ami a szegedi klinika mentős teraszán fogadott megérkezésünkkor: egy 4-5 fős csapat várt kinn felkészülten. Ahogy kilépett a mentőorvos az autóból, a klinika orvosai határozottan, lényegre törően és a legnagyobb szakmai alapossággal eljárva vettek át téged a mentőorvostól, miközben sietve vittek is be a klinikára. Gyors és mindenre kiterjedő konzultáció után a folyosón odajött hozzám egy fiatal orvos, aki röviden elmondta, hogy meg kell műteniük téged, és nagyjából azt is, mi mindent fog csinálni a beavatkozás során. Kétségbeesve kérdeztem, hogy nincs e más lehetőség, de rövid nemleges válasza után már indult is, téged pedig már toltak is végig a folyosón a műtő felé. Annyira szükségem volt egy biztató mondatra a részéről, hogy még utána szólva megkérdeztem, hogy mégis mire számíthatok. A válaszától azonban egyáltalán nem könnyebbültem meg:
– Mindenre. A lehető legjobbra és a lehető legrosszabbra is. Nem tudjuk előre.
Minden erő kiment a lábaimból. Éreztem, hogy kiszárad a szám és kiszakad a lelkem. Fájdalmas volt. Ekkor te már benn voltál a műtőben, én pedig egyedül álltam a kórház hosszú folyosóján este 11 körül. Arra gondoltam, hogy ez a jelenet a filmekben játszódik így. A beteg a műtőben, a hozzátartozó a folyosóvégi fotelben vár és vár. És ebben a helyzetben találtam én is magam. Pokoli érzés volt. Főként azzal a mondattal megterhelve, amivel az idegsebész magamra hagyott. Amikor Apáék megérkeztek, és elmondtam a történteket, láttam rajta, hogy ő bízni akar. Ő ezt választotta. Nem lehet, hogy a legrosszabbra számítsunk. Bízni kell.

Másfél óra múlva a műtőből egy orvos jött oda hozzánk, aki közölte, hogy a műtét hamarosan befejeződik. Elmondta, hogy megszüntették az agynyomást és eltávolították a vért. Nemsokára kihoznak a műtőből és ott lehetünk melletted, de felkölteni csak reggel fognak. Azt is elmondta, hogy a gyönyörű, hosszú hajadat teljesen le kellett vágni, úgyhogy kopaszon kell majd újrakezdened… Mi pedig Apával abban reménykedtünk, hogy ez lesz az egyetlen veszteséged.
Szívszorító látvány volt, amikor kitoltak a műtőből és megláttuk a kis kopasz, bekötött fejedet, lélegeztető gépre, sok csőre és mérőműszerre kötve. Az orvosok azzal biztattak, hogy a műtétet jól viselted, nem volt közben semmi baj. Apa hazautazott, én pedig ott maradhattam veled a klinikán éjjel. Az egyik kedves orvos még a saját szobáját is felajánlotta és bátorított, hogy szedjem össze magam. Emlékeztetett, hogy vigyáznom kell nagyon arra a másik kis életre is, aki a pocakomban növekszik…

Eljött a reggel, hívtak hozzád az orvosok. Sokan vettek körül téged. Rólad beszéltek, sok-sok, számomra érthetetlen dolgot.  Az egyik doktornő felkészített, hogy nem tudni, hogyan reagálsz majd, ha felébredsz. Sokat sejtetően csak annyit mondott, hogy ébredés után jóval okosabbak leszünk, hogyan is viselte a beavatkozást az agy. Amikor felébredtél, nagyon rémült voltál a szádban lévő intubáló cső miatt, amit hamar eltávolítottak. Kicsit sírtál, de csodálatos módon végül is rendben volt minden. S tudod mit mondtál az első mondataid között? Hogy éhes vagy és csokit kérsz. S mivel az orvosok tudományosan megállapították, hogy nem a gyomrodnak van baja, valamelyik ápoló bácsi kerített neked egy darab csokit. A doktor néni elmagyarázta neked, hogy rózsaszín és kék pillangók szálltak a kezedre (tudod, a kis tűcskék), akiket időnként itatni kell. Nem értetted, miért vagyunk ott, mi és miért történik veled. Ekkor szikraként ugrott be a nagy ötlet „Az élet szép” című kedvenc olasz filmemből! Az egész csak egy nagy próba! Pontokat gyűjtünk! Igen! Így talán könnyebben átvészelhetjük!

– Képzeld el, hogy neked most egy nagyon nagy feladatot kell teljesítened, mert a jó Isten úgy gondolja, hogy te egy nagyon erős és ügyes lány vagy! Próbákat kell kiállnod, amik néha kicsit fájnak és kellemetlenek, de ha kiállod őket, pontokat kaphatsz értük!
– Igen? Pontokat? És mit csináljak velük? – kérdezted kíváncsian.
– Összesen ezer pontot gyűjthetsz össze, és ha innen hazamentünk, azt bármelyik játékboltban bármire beválthatod!

Ebbe a játékba örömmel kapcsolódott be minden orvos és ápoló és közösen gyűjtögettük a pontokat… Nemsokára Apa is megérkezett, aki egy nagy kerekes bőröndöt húzott magával, ami a kedvenc játékaiddal volt telepakolva. Az egyik idegsebész doktornő ötlete volt, hogy minél több saját kedves játékod legyen ott veled. Biztos volt benne, hogy ettől jobban gyógyulsz majd. Apa azt is megígérte, hogy amikor hazamegyünk, epertortával vár majd. Az orvosok naponta többször is, és egyszerre mindig legalább négyen vagy öten meglátogattak, megbeszélték az állapotodat, nagyon gondosan odafigyeltek rád, és nekem is mindent elmagyaráztak. Megnyugtató volt látni, ahogyan körülvettek téged. Biztos voltam benne, hogy jó kezekben vagy. Mindenesetre azért én folyamatos imádságaimban a jó Isten kezébe tettem az életedet, és Tőle vártam a felépülésedet. Ekkorra már igen sokan megtudták, mi történt veled, és biztató telefonhívásokkal és sms-ben kívántak mielőbbi felépülést. Az éjjel nyugodtan telt, csak egyszer sírtál fel rémülten, mert nem tudtad, hol is vagy. Az éjszakás ápoló sietve rohant értem a szomszédos kórterembe, ahol megalhattam. A félelem ott ült a szemeidben, de amikor az agyonnyüstölt plüsskutyádat, Pannit magadhoz ölelhetted, minden rendben volt.

A következő délelőttön hirtelen megint összeomlott minden. Amikor az ápoló nénivel megigazítottuk a kis kórházi ruhát rajtad, váratlanul erősen hányni kezdtél, majd egy rövid időre elvesztetted az eszméletedet. Ezzel elölről kezdődött minden…
Anna doktornő – vasárnap lévén – taxit küldött a CT-s ügyeletes orvosért, és már be is indíttatta a vizsgálóban a gépet, hogy egy percet se veszítsünk. Nem volt nehéz megállapítania, hogy újabb vérzés keletkezett a kis fejedben, és újabb, azonnali műtétre van szükség. Bár azzal biztattak, hogy ez most rövidebb lesz, mégis nagyon félni kezdtem. Te nem féltél, hisz fel sem fogtad, mi történik veled. Te csak aludni és aludni és aludni akartál. És aludtál is. Fájdalmas volt újra a műtőbe engedni téged, de nem volt más választás. Anna doktornő műtét közben a hátadra terítette Pannit, mert biztos volt benne, hogy ettől neked jobb lesz. Műtét előtt még a „pillangókat” is átköttette a jobb kezedbe, hogy szophasd az ujjacskád. Azt mondta: „Mindent meg kell tennünk a nyugodt körülményekért, mert az segíti a gyógyulást.”

Remegve álltam az ablak előtt, bámulva kifelé, míg te a műtőben voltál. Közben keserűséggel a szemében megérkezett Apa is, és elmondta, hogy ma az egész gyülekezet imádkozott érted otthon az istentiszteleten. Alig vártam már, hogy újra lássalak, de hiába vártunk a műtőajtót bámulva. Nagy sokára az egyik orvos kijött a műtőből és odalépett hozzánk. Elmondta, hogy komplikáció lépett fel. A műtét közben váratlanul görcsös rohamot kaptál, ami csaknem az életedbe került. De a szegedi idegsebészeknek, különösen Zsoldos doktornak, nagyon ügyes kezet adott a jó Isten…

Sajnos egy darabot ki kellett vágni a koponyacsontodból, tudod, ami miatt mindig annyira vigyáznod kell magadra, amikor szaladgálsz az iskolaudvaron… Túl nagy nyomás keletkezett az agyban, és egy csövet kellett a buksidba építeni egy időre… Nemsokára újra láthattunk, de még mélyen aludtál. Hozzád sem mertünk érni. Anna doktornő ránk nézett, és bátorított, hogy simogassunk téged nyugodtan, még ha alszol is! És mi így tettünk – félve, óvatosan, mert tele voltál csövekkel. Néhány óra múlva hívtak, hogy ébresszünk fel az altatásból. Furcsa érzésem lett: nem akartam ott lenni. Vajon hogyan ébredsz? Megismersz? Sikerült? Kibírtad? Vagy talán egy életre sérült leszel már ennyi megrázkódtatás után? Úgy éreztem, elfogyott az erőm, és én ezt már nem bírom hordozni tovább. Még a folyosón álltam, amikor a zsebemben üzenetet jelzett a telefonom. Ezt olvastam benne: „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne ijedj meg, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz!” Így tettem, mert ez parancs. Összeszedtem magam és elindultam, hogy újra lássam gyönyörű szemeidet – bárhogyan nézel is majd rám… Semmi baj nem volt. Az orvosok is alig hitték. Végtelenül hálás voltam. Örömmel közöltem veled, hogy újabb nehéz próbát álltál ki és nagyon sok pontot gyűjtöttél. Ekkor elhatároztam, hogy innen mindenképpen „épségben” megyünk haza!

Másnap át is kerültél a gyermek intenzív osztályra, ahol sokkal kevesebb ideig lehettem benn nálad, de te hősiesen viselkedtél és napról napra gyűjtögetted a pontokat. Ezalatt sokan hívtak telefonon, vagy küldtek üzeneteket, hogy bátorítsanak, hogy érdeklődjenek, ovis társaid pedig rajzokat küldtek neked. Apa Bogival és Boldival együtt meglátogatott. Sajnos nem mehettek be hozzád, de beküldték a kis ajándék csokikat, amit neked hoztak.

Mindeközben volt valaki, aki láthatatlanul, de nagyon is jelen volt a te küzdelmeidben – és az enyéimben is, míg megharcoltuk a legnehezebb napokat. A legkisebb tesó, aki csendben meghúzódott, ha épp a félelem és a fájdalom szorongatott engem, de ő volt az is, aki a te csacsogó hangodat hallva nagyokat rúgott a pocakomon. Egy láthatatlan kötelék fonódott köztetek akkor, ami mára már nagyon is látható. Hiszen ma te vagy a legjobb barátja, hozzád bújik, ha sír és vigasztalni kell, veled együtt kacag a semmin, és hiányzol neki, ha nem vagy otthon. Nem csak az öcséd, de egy kicsit a bajtársad is lett. Osztozott a küzdelmeidben, hiszen később neki sem volt egyszerű életben maradni és megszületni.

Több mint tíz nap ágyban fekvés után próbáltál először lábra állni és menni. Bár én keserűen suttogtam az orrom alatt, hogy mennyire rosszul megy, a gyógytornász meglepetten állapította meg mégis: „reményen felüli”. Soha nem felejtem el ezt a két szót, ebbe kapaszkodtam akkor is, hiszen emberi számítás szerint sokkal rosszabb állapotban lehettél volna. A lassú előrelépéseket látva reméltük, hogy nemsoká haza mehetünk. Ujjongtunk, amikor közölték velünk, hogy húsvét ünnepére már otthon készülhetünk!

Elérkezett a hazatérés nagy napja! Apa és Bogi jött el értünk Szegedre, hogy hazavigyenek. Az első boldog ölelés után nővéred arcára rögtön kiült a megdöbbenés, amikor meglátta a kopasz fejeden az arasznyi vágást, de végül csak csendben hallgatott. Hazaérve első utunk a nagyszülőkhöz vezetett. Nagyon megható pillanatok voltak ezek. Végtelen örömükön túl a féltő szeretet könnyeitől is csillogott a szemük, látva téged, a majdnem legkisebb unokát, aki imbolyogva, óvatosan lépked, de ragyog a boldogságtól, hogy újra otthon lehet. Felfokozott izgatottság kerített a hatalmába mindkettőnket, amikor a tóparton haladva megpillantottuk a mi kis házunkat. Kellemesen fújt a szél, és a házunk előtti magyar zászlót a rúdhoz verdeste a tavaszi szellő. Pöcök a kutyánk, ugrándozott örömében, amikor meglátott téged. Hiányoztál neki.

Amikor beléptünk a lakásajtón, Boldizsár és Bogi meglepetése várt. Rengeteg színes lufi, egy mosolygós arcú rénszarvas és egy kedves felirat fogadott bennünket a nappali mestergerendájára tűzve: „ISTEN HOZOTT!”. Az asztalon pezsgőspoharak, és egy gyönyörű epertorta – az ígéret szerint. Egyszerűen boldogok voltunk, hogy újra együtt lehetünk. Talán eszünkbe sem jutott addig, hogy minden akkor jó igazán, amikor mindenki az asztalnál ülhet. Még ha kicsit hangos is, még ha osztozni is kell a finomságokon, még ha sokszor várni is kell egymásra. Átértékelődött az életünk. Egy koponyacsontba került.

Ugyanennél az asztalnál, drága Veronikám, bezárom a soraimat. A folytatást már tudod. Borítékba zárom ezt a levelet, s odaadom majd neked a következő balesetes szülinapodon, amikor újra mind a hatan asztal mellé ülünk majd, hogy hálát adjunk a jó Isten velünk művelt csodáiért!