Családháló

Kezdőoldal Történetek “Magyar anyák! Magyar lányok, asszonyok! Most rajtatok a sor!” – Az asszonyok tüntetése

“Magyar anyák! Magyar lányok, asszonyok! Most rajtatok a sor!” – Az asszonyok tüntetése

Sok ezer asszony és lány néma felvonulása Budapesten és vidéken az áldozatok emlékére – az 56-os forradalom leverése után éppen egy hónappal ez volt az utolsó olyan cselekedet, amelyet a szovjet elnyomás során a magyar nép megkockáztatott végső elkeseredésében.

Családháló,

A felvonulás ötlete egy értelmiségi csoporttól származott, amely december elsején döntött úgy, hogy megszervezi az anyák, lányok, asszonyok felvonulását. A felhívást az Élünk című szamizdatban tették közzé, de szórólapon is számos helyre eljuttatták.

A felhívás szövege így hangzott:

“MAGYAR ANYÁK! MAGYAR LÁNYOK, ASSZONYOK! MOST RAJTATOK A SOR

Ezzel a felszólítással indult útjára ezekben a napokban sokezer röplap, hogy mozgósítsa a magyar nők széles rétegeit, hogy a gyászos és mégis büszke emlékezés virágaival koszorúzzák hőseink sírjait, és hogy ugyanakkor ébresztői legyenek a magyar nők hagyományokban gazdag történelmi hivatásérzetének.
Igen! Most rajtatok a sor, magyar lányok és asszonyok!
A magyar nők már jónéhányszor bebizonyították, hogy a legválságosabb történelmi helyzetekben is képesek megállni a helyüket. Büszkén emlékezünk nemzetünk történelmének hőslelkű asszonyaira: Dobó Katicára, Zrínyi Ilonára és a többiekre. az ő utódaikhoz, mai asszonyokhoz szólunk most, akik – biztosan tudjuk ezt- nemcsak az elődök nevét érzik, hanem bátor, megalkuvást nem ismerő szellemüket is.
Nehéz, nagyon nehéz történelmi időket élünk. A forradalom szép ügyét vérbefojtották. Frissen hantolt sírok a város utcáin és terein. A temetőkben fakeresztek hosszú sorok: tizenöt-tizenhatéves legényemberkék és többgyermekes családapák nyugvóhelyei.
Sírok! Sírok! Sírok!…Megnyúlt, végtelen temetők…s mennyi sír a romok alatt…
Magyar anyák! A fiaitok nyugszanak itt!!
Magyar asszonyok! A férjeitek zsarnokság ellen lázongó lelkiismeretét fojtották örök börtönbe a friss rögök…
Hiába haltak volna meg? Hiába áldozták volna hősi életüket? Tűrhetjük, hogy az ellenforradalom vádjával bemocskolják őket, s azt a csodás harcot, amelyre emlékezvén tisztelettel emeli meg kalapját a világ?
Nem, nem, nem!
Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog Benneteket! A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetéstek fegyverletételre kényszerít és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen!
Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát. Parancsoló bátorsággal és méltósággal. Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre. Legyetek szent, igaz ügyünk élharcosai! Lépjetek most Ti a politikai élet küzdőterére – talán még soha nem volt erre olyan szükség, mint napjainkban! Neveteket megőrzik a fiuk és unokák és hálás, könnyes örömmel emlékeznek majd Rátok az eljövendő szabad századok!

MAGYAR NŐK! AMIKOR AZ ÓRAMUTATÓ 11-ET MUTAT, INDULJATOK A HŐSÖK TERÉRE! EMLÉKEZZETEK HŐS HALOTTAINKRA! MINDENKI LEGYEN OTT!”

A felhívás nyomán sok ezer asszony és lány indult útnak december 4-én délelőtt a Hősök terére. Kezükben fekete zászlókat, virágcsokrokat, koszorúkat, vagy egy-egy szál virágot vittek. Noha a szovjet katonák igyekeztek elzárni útjukat, azt mégis megengedték, hogy másik útvonalon, a Műcsarnokot megkerülve eljussanak a Névtelen Hős sírjához. Mire 11 óra lett, az asszonyok sokasága több ezres tömeggé nőtt.

Hamarosan megérkezett Münnich Ferenc honvédelmi miniszter és két szovjet tábornok, ám fél óra várakozás után a szovjetek a korábban elzárt úton is továbbengedték az asszonyokat, és páncélautóikkal távolabb álltak meg, a tér szélénél.

Az asszonyok majd’ három órán át járultak a Névtelen Hős síremlékéhez. Letették rá koszorúikat, virágaikat, gyertyáikat, s  közben a Himnuszt énekelték A Magyar Szó másnap így emlékezett meg az eseményről: „Az asszonyok kisebb csoportjai érkeztek a délutáni órákban is, amikor a Névtelen Hős sírját már teljesen befedték a virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A gyertyák lassan csonkig égtek és egy papírlapról az eső lemosta a feliratot: A magyar anyák – hőseinknek.”

A felvonulást egyszer sem szakították meg a rendőrök vagy a katonák. Ezen felbátorodva az asszonyok december 5-én is tüntetni mentek a Petőfi-szoborhoz, a Nyugati pályaudvarhoz és a Nemzeti Múzeumhoz. Itt már nem némán vonultak: éltették a forradalmat és új kormányt követeltek. Természetesen a karhatalom ezt már nem hagyta. A december 6-i újabb tüntetésen halálos áldozatok is voltak, mivel a Kádár-kormány a tömegbe lövetett, s ezzel megkezdte a megtorlást az októberi eseményekért.

Az országban ezekben a napokban hasonló felvonulásokra, tüntetésekre került sor Gyulán, Székesfehérváron, Esztergomban, Pécsett, Veszprémben, Tatabányán, Miskolcon, Salgótarjánban és Egerben is. A kommunista vezetés az utóbbi négy városban ugyanúgy sortűzzel vetett véget a békés megmozdulásnak, mint Budapesten.

Sokan feltehetik a kérdést: mi adta a bátorságot a forradalom véres leverése s az új kormány megtorló intézkedéseinek megjelenése közepette ahhoz, hogy vállalják ezt a felvonulást, hogy engedelmeskedjenek a felhívásnak? Talán nehéz beleképzelnünk magunkat ezeknek a lányoknak, asszonyoknak a helyébe, de gondoljunk arra, hogy mindannyian gyászoltak valakit: férjeiket, fiaikat, apáikat, testvérüket, szerelmüket, akik elestek vagy megsebesültek a forradalomban. Ráadásul így úgy érezték, végre ők is tehetnek valamit, amivel egyértelműen megmutathatják: épp annyira bátrak és erősek, mint a férfiak. Hiszen a nők mindig is ott voltak a legvéresebb harcokban, ha másként nem, ápolónőként, földalatti mozgalmak résztvevőiként, de ’56-ban nagyon sokan maguk is fegyvert ragadtak és kimentek az utcára, vagy az ellenállást szervezték titokban az óvóhelyeken.

A forradalom leverését követően egész novemberben működtek még a forradalmi szervezetek, a munkástanácsok, ám amint a Kádár-kormány megalakult és megkezdte működését, kíméletlenül felszámolták a veszélyesnek, vagy legalábbis zavaró tényezőnek számító munkástanácsokat. Az MSZMP ideiglenes központi bizottsága december elején ülésezett, s ezen az eseményen megfogalmazták azt a négy pontot, amelyek eldöntötték, miként kell viszonyulni 1956-hoz. Noha Marosán György hírhedt kijelentése, a „Mától kezdve lövünk!” csupán december 8-án, a salgótarjáni sortűz előtt hangzott el, ennek ellenére már december 6-án több kommunista tüntetést szervezett a nők felvonulásának ellensúlyozásaképpen, amelyeken a pártot, a szovjeteket és a kommunizmust éltették a résztvevők. Természetesen a lényeg az volt, hogy provokálják a „népellenes” erőket, ami természetesen sikerült is, s amikor a gyárakból épp hazafelé gyalogló munkások meglátták a kommunista tüntetőket, azonnal összetűzésbe keveredtek velük, amelyre a karhatalmi válasz először a tankokból leadott lövések, majd a sortűz volt. December 6 és 12 között a sortüzek az ország számos pontján megismétlődtek, elsősorban olyan nagy településeken (Miskolc, Eger, Salgótarján, Tatabánya), ahol a munkástanácsok különösen nagy befolyással bírtak. Egyedül Salgótarjánban 131 halálos áldozatot és 150 sebesültet követelt a sortűz.

Amikor ezek a nők, asszonyok, lányok úgy döntöttek, hogy néma vonulásukkal kifejezik mélységes egyet nem értésüket, pontosan tudták, hogy az életükkel játszanak, ám 1956 decemberére az országon olyan mértékű keserűség, kiábrándultság és csalódottság uralkodott el, hogy az emberek a halál árnyékában is bármire képesek voltak, hogy megmutassák: nem fogadják el a szovjet hatalmat és nem hódolnak be a diktatúrának… legalábbis a szívükben nem.

Források:

http://mult-kor.hu/cikk.php?id=15191&pIdx=5

http://www.magyarokanagyvilagban.hu/archivum/-asszonytuntetes-1956-december-4.

Fotó: Fortepan

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
A gyengébbik (?) nem a forradalomban

Egy fegyveres harc, felkelés, forradalom vagy háború kapcsán leginkább férfiak jutnak eszünkbe, s csak ritkán gondolunk arra, hogy a nők...

Close