“Majd a pszichológus meggyógyítja válás után a gyereket, én nem aggódom…”

Az okok lehetnek:

–          ellaposodott párkapcsolat

–          a hétköznapi „daráló” effektus

–          meglátni és megszeretni egy „másikat”

Én mégis, a mai napig képtelen vagyok olyan történeteken túllépni, mint a következő.

Az óvodai közegben több szülő reggel és délután beszélget egymással, ami rendben is van így. Társas lények vagyunk, megosztjuk egymással a tapasztalatokat, a gyerekek körüli aggodalmakat. Az azonban, hogy egyik nap arra a hírre ébredek, hogy “Marika anyukája összejött Pistike apukájával” és már el is költöztek otthonról, az felbolygatja az adott napom. Miért?

Mert hirtelen a szemem elé úszik az öt kiskorú gyerek, akiknek ez a történet fenekestül felforgatja az életét. Mert akkor vajon miért vállalnak 2-3 gyermeket a házaspárok, ha bizonytalanok magukban, kettejükben. Rendben, tudom sokszor az a magyarázat, hogy szerelembe estem, nem tehetek róla… a gyerekeknek jobb így. NEM. Nem hiszek ebben. A gyerekeknek a biztonság kell, az a tudat, hogy anya és apa egy közösségben, bástyaként állnak mellettük. Akkor is, ha ez nem olyan kényelmes a szülőknek. Akkor is, ha egy kicsit meginognak érzelmileg, lelkileg, testileg. A házasság, a szeretet nem „jó érzés”. Sokszor, bizonyos helyzetekben kötelesség. Adott esetben nem is a másikkal, hanem a tudatosan vállalt gyerekekkel szembeni kötelesség!

Itt egy picit kitérek arra a helyzetre, amikor felmerül a családon belüli erőszak vagy alkoholista a pár, akit elhagynak. Erről is van véleményem, de természetesen most nem ilyen esetről van szó.

Szóval a gyerek biztos háttere egyik pillanatról a másikra megszűnik. Talán kicsit olyan lehet – ha érzékeltetni akarnám – mintha elvesztenénk a munkánkat és vele együtt az otthonunkat egy pillanat alatt.

Visszatérve a konkrét történethez, a szülők még arra sem vették a fáradtságot, hogy leüljenek a gyerekekkel beszélni. Az egyik családnál az a szöveg, hogy „apa sokáig dolgozik”. Persze, hogy a gyerek tudja és érzi, hogy ez nem így van, és más gyerekektől kér magyarázatot. „Nálatok is így van? Későn ér haza apukátok?”

Mellette agresszív lesz, és nem találja a helyét. Kifordul az élete a megszokott nyugalomból. Itt nem izgatja magát a félrelépő fél (anyuka), gyakorlatilag egy hosszú beszélgetés végkövetkeztetése az volt, hogy majd elviszi őket pszichológushoz, aki megoldja a problémát… könyörgöm, tényleg itt tartunk???

A másik családnál a félrekacsintó (apuka) elköltözött otthonról, de mindennap hazajár, és ő fürdeti a gyerekeket. Aztán elmegy a fektetés után. Nyilvánvaló, hogy ez sem megoldás, hiszen a gyerekek itt is egyértelműen érzik, hogy apa nincs jelen!

A változással a gyermekek lelkének az egyensúlya teljesen felborult. Valamelyik agresszióval, valamelyik az idegenek irányába jelentkező túlzott ragaszkodással, és van, amelyik teljes elzárkózással „bünteti” a külvilágot azért a bizonytalan helyzetéért. Miként is tudna egy gyerek harcolni a környezetével, a rendelkezésére álló eszköztár szűkös. Nem kérheti ki magának, hogy ő apát és anyát szeretne maga mellett tudni, ő elvesztette az alapját, a családba vetett hitét. Sokan, most biztos felszólalnak, hogy ez azért túlzás. Nem, nem hiszem, hogy túlzás. Amit én látok a három kiskorú gyermekemen, hogy csüngnek az apjukon, hogy el sem tudják képzelni, hogy anya eltűnjön, mert akkor minden gyökerük megszűnik létezni…

Az apuka és az anyuka már együtt járnak kosárlabdára, és együtt vásárolnak. Vajon mi történik majd akkor, amikor az öt kisgyerek felismeri a tényt, hogy „testvérek” lettek?!

Egy kis statisztika

1. A legtöbb házasság 3 és fél év után bomlik fel.

2. A családokban a felek 65 százaléka él házasságban. Ez 10 év alatt 10 százalékos csökkenést jelent.

3. Átlagosan évente 23.200 válást mondanak ki a bíróságok. Ez 21.000 kiskorút érint átlagosan.

4. A gyermek pszichoterápiás kezelésének átlagos ára 8.000 Ft.

5. Magyarországon minden 9-dik felnőtt egyszer már elvált.

6. A családok egyötödében a szülő egyedül neveli a gyermekét.

7. Az egyszülős családok 87 százalékában az anya neveli a gyerekeket.

8. 1,3-szor több elvált nő él egyedül, mint elvált férfi.

9. Utoljára 1977-ben jött létre több házasság, mint amennyi megszűnt.

10. Válás esetén 90 százalékban az anyánál helyezik el a gyerekeket.

(forrás: ksh.hu)

Nemrég olvastam Szabó Borbála írását a válásról. Egy különleges nézőpontból, a gyerek szemével. Érdemes elolvasni. Sokkoló.

SZABÓ BORBÁLA: VÁLÁS

A szülők tétován megálltak a gyerekszoba ajtajában. Látszott, hogy nagy bejelentésre készülnek.
– Szívem, Gergőke! – szólalt meg Anya – Figyelj csak egy ide egy pillanatra, apa meg anya beszélni szeretne veled!
A szőnyegen játszó öt év körüli gyerek szórakozottan felnézett a szüleire.
– Oké. – egyezett bele érdeklődés nélkül.
Anya nagy levegőt vett, majd kimondta a mondatot, amire már olyan régen készült.
– Az a helyzet, drágám, hogy apa meg én… megszerettünk egy másik kisfiút.
A gyerek ráncolta kis homlokát, egyik szülőjéről a másikra nézett.
– Na és?
– Hát és… és mától mi vele akarunk élni! – Anya hangja elcsuklott – Ne haragudj, Gergőke, ez nekünk is fáj, nekünk is nehéz…
Apa támogatólag a pityergő Anya vállára tette a kezét, és átvette a szót.
– Mi mindig nagyon jól éreztük magunkat veled – mondta -, szerettünk téged nevelni, kisfiam. Rengeteg közös emlék köt össze bennünket: a szülés, az első lépések, az első bilibe pottyanó kaki…
Anya a könnyein át elmosolyodott, eszébe jutott egy szép emlék:
– Kuku! Úgy hívta: kuku!
Gergőke hitetlenkedve rázta borzos kis fejét.
– Most mi van?? Tesóm lesz?
– Nem, nem értetted meg, amit anya mondott. Egy másik kisfiút választottunk helyetted, és már őt szeretjük. El kell költöznöd, hogy ő idejöhessen a helyedre.
A gyerek eltátotta a száját.
– Na de… hova költözzek? Én itt lakok. Ti vagytok az apukám és az anyukám.
– Ez így van, Gergőke. – magyarázta Apa – De azt te is érzed, hogy ez a dolog már jó ideje nem működik, igaz? Csak egymás mellett élünk: mi tévézünk, olvasunk, te autózol, gyakran egymáshoz se szólunk órák hosszat. Kiürült a kapcsolatunk, fiam.
Anya is belelendült az érvelésbe.
– Bizonyám! És közben szépen lassan kiveszett a vágy is. Bevallom, egy ideje már nem kívánom, hogy ápoljalak, ha beteg vagy, hogy kitörölhessem a feneked, hogy segítsek lezuhanyozni. Gépiesen ölellek meg, mikor oviba indulsz. De nincs semmi baj: majd találsz te is új szülőket, olyanokat, akik tényleg téged akarnak!
Gergőke úgy meredt erre a két emberre, mintha ufók szálltak volna le a szeme előtt szőnyegen. Nem volt egy sírós gyerek, de most legörbült a szája.
– Apa… Anya… én ezt nem akarom! Én még csak öt éves vagyok! Nem akarok új szülőket, nem akarok máshova költözni, nem, nem, nem, itt akarok maradniiii!!!
– Hisztivel most nem mész semmire, Gergő. – komorult el Apa. – Légy férfi!
– De ki fog rám vigyázni? – sopánkodott tovább a gyerek – Ki visz oviba? Ki ad enni, ki vesz kólát, fociskártyát nekem…?
– Megértjük, hogy most csalódott vagy. Ez természetes. – duruzsolta Apa, miközben lefogta a gyerek kétségbeesetten hadonászó öklöcskéit. – De majd megemészted. És talán egyszer még lehetünk jó barátok.
Anya elővette a vonatos hátizsákot, miközben szép arcán csorogtak a könnyek.
– Tessék, szívem, összekészítettem neked néhány holmit. Alul vannak a zoknik, alsónadrágok, felül a pólók meg a nadrágok. Majd vigyázz, hogy a homokozóba ne az ünneplőnadrágodat vedd fel, mert kilyukad a térde!
– Tudni akarom, hogy ki az. – suttogta sápadtan a gyerek – Ismerem? Egy csoporttársam az oviból? Vagy a Maci csoportba jár, oda jár, mi?
Apa ekkor megtört. Döbbenetes volt látni, ahogy a hatalmas férfitest a szőnyegre zuhan.
– Ez a Sors! Ez a Sors! – nyüszítette, mint egy sebzett vadállat – A játszótéren kezdődött. Te homokoztál, amikor megláttam őt a csúszdán. Lobogott a szőke hajacskája, és a mosolya… megolvasztotta a szívemet. Hazamentünk, de nem halványult az emlék. Délutáni alvás alatt megint kimentem a játszóra, szóba elegyedtünk.
– Apa ezek után nekem is bemutatta Kornélkát. – folytatta Anya – Ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor te születtél: iszonyatosan erős vágyat kezdtem érezni, hogy gondoskodjak róla. Eljártam az ovis szülői értekezletére, a szertornavizsgájára. Miközben szégyelltem is magam, bujkáltam a valódi szülei elől.
– Kornélka hamarosan elmesélte nekünk, hogy a szülei nem értik meg őt. Ez egy bántalmazó kapcsolat volt, az apja rendszeresen megdádázta a fenekét, az anyja meg érzelmileg zsarolta, állandóan azt kellett mondania neki, hogy szereti. Kornélka hároméves kora óta fontolgatta, hogy elhagyja őket, de kellett hozzá ez az erős érzelem, hogy tényleg ki tudjon lépni.
Ebben a pillanatban egy szőke, selymes buksi jelent meg az ajtóban. Félénken, bizonytalanul oldalgott be az új kisfiú a szobába. Gergőke piros, Porshe formájú ágyára mutatott.
– Ez lesz a én ágyam? – kérdezte selypítve.
Gergőke agyát ekkor elöntötte a vér. Nekiugrott a másiknak, ütötte, ahol csak érte. Anya hangtalanul felsikoltott, Apa végül szétválasztotta a fiúkat.
– Remélem, egyszer majd téged is elhagynak a szüleid és akkor megtudod, milyen! – vagdalkozott Gergőke.
– Engem máj kétszej elhagytak. – közölte Kornélka – Ez a hajmadik válásom.
Gergő kihúzta magát és keményen a szülei szemébe nézett, és hidegen így szólt.
– Kaka Apa. Pisa Anya. Utállak titeket.
Azzal vállára vette a kis hátizsákot, sarkon fordult, és örökre elhagyta a szülői házat.
Anya felsóhajtott.
– Félek, hogy most majd más karjában keres vigaszt… Aggódom érte.
– Ne féltsd! – ölelte át Anya vállát Apa – Okos kölyök. Jól neveltük.
Az ablakhoz léptek, és meghatottan pillantottak le az utcára, ex-gyermekük után. Kettejük közé, mint egy meleg fészekbe, bevackolódott a kis Kornél.
– Szejetlek, Apa! Szejetlek, Anya! – dorombolta.
A szülők forrón átölelték új gyermeküket.