Még nyilvántartásba sem vették őket – Pásztor Piroska története 3. rész

Tetvek, tífusz, ismeretlen halottak

Egy alkalommal új „szállítmány” érkezett. Más lágerekből átszállított eléggé leromlott állapotú foglyokat hoztak. Az őrök nem szóltak, hogy az előző lágerben tífuszjárvány volt. A legfontosabb itt is az volt, hogy a létszám meglegyen. Az egészségi állapot nem volt tényező. Néhány óra alatt kiderült, hogy az új transzport nagyobbik része beteg, és rettenetesen tetves. A betegek bekerültek a kórházba, a tetvek pedig gyorsan elterjesztették a flekktífuszt. A járvány néhány nap alatt teljesen kiürítette a kórházat. Piroskáék úgy védekeztek a tetvek támadása ellen, hogy a gumicsizma szárát elkötötték a lábszárnál, így a tetvek nem tudtak bemászni a ruhájuk alá. A fűtő söpörte az élősködőket, Piroska próbálta beinjekciózni a haldoklókat. Persze tudta, hogy az injekció nem segít, mégis azt remélte, hogy legalább a szenvedésüket csökkentheti.

De nem csak a betegségek szedték az áldozatokat. A tábor őrei állati kegyetlenséggel kínozták a foglyokat, gyakran ok nélkül. Egyik módszerük az volt, hogy a meztelenre vetkőztetett foglyokra nagy magasságból, a fürdésre szánt hordókat használva ezerliternyi vizet zúdítottak, miközben korbáccsal verték őket. Mire véget ért a tortúra gyakran a fogoly már halott volt. Az őrök becibálták a halottat a kórházba és ráparancsoltak a felcserre – Piroskára –, hogy másnapra hozza munkaképes állapotba az illetőt. Tudták, hogy a halott létszámhiányt jelent, amivel valahogy el kell számolni. De az elszámolást inkább a felcser számlájára írták. Így került Piroska büntetésből a betonbunker pincéjében lévő börtönbe. A halottakat nem tudta föltámasztani…

A halottakról készült jegyzőkönyveknek nem sok értelme volt. Először is az odakerülő haldoklók nem minden esetben voltak azonosíthatók. Ennek több oka is lehetett. Már az érkező transzportok adminisztrálása sem volt rendben. Ha a fogoly nem beszélt olyan nyelven, amit a lágerben is beszéltek –volt például egy román férfi, akiről semmilyen információjuk nem volt, és nem is tudtak beszélni vele – akkor teljesen elszigetelődött, még a környezetében lévőknek sem tudott információt adni magáról. Ha eszméletlen állapotban került a kórházba és nem is tért magához halála előtt, és az ott dolgozók nem ismerték, akkor a legritkább esetben sikerült azonosítani mielőtt meghalt. Volt ugyan szám a ruháikon, de ez nem feltétlenül volt biztos pont. Kis kártyákat készítettek az elhunytakról, elvileg jegyzőkönyv is készült, de hogy a számok, és a listákban szereplő nevek megfeleltethetők voltak-e egymásnak, arra már semmilyen biztosíték nem volt.

A csontvázsereg hazatér

1947 augusztusában egy napon a kórházat vezető doktornő titokban Piroska fülébe súgta, hogy transzport indul haza, a magyar nőket haza fogják szállítani. Hitte is meg nem is, ezért pár napig nem szólt senkinek. Aztán az jutott eszébe, hogy nagyon sok testvérpár van itt, olyanok, ahol fiú-lány testvérek vannak. Mi lesz, ha a lányokat elviszik haza, a fiúk meg itt maradnak. Hiszen ezek a testvérek egymást támogatják testileg-lelkileg. Föl kell készíteni a fiúkat, hogy maradnak. Akkor szólt az egyik lánynak, akiről tudta, hogy támogatja az öccsét, hogy készüljenek, mert ez fog következni. Szegények, az egyik szemük sírt, a másik nevetett. Azt persze senki sem tudta, hogy a fiúk mikor jöhetnek haza, ha jöhetnek egyáltalán…

Augusztus közepe táján, mikor már kezdték készíteni a transzportokat Piroska egyszer csak levelet kapott otthonról. Ahogy kibontotta, a felső sarokban látott egy számot: 29. Ebből tudta, hogy édesapja már 28 levelet biztosan küldött – és azt is, hogy eddig egyet sem kapott meg. Otthon az is kiderült, hogy a pontos szám 70 darab! Piroskáék is küldtek leveleket, de azokból is csak egy pár érkezett meg, azok is csak akkor, mikor már ők is itthon voltak.

Az apuka leveleiből azt is megtudta, hogy megállás nélkül kérvényeket, leveleket írt minden létező fórumra, próbált szót emelni az elhurcolt gyerekekért. Piroska a mai napig őriz egy nagy paksamétát a másolatokról és a válaszokról is. Míg Piroska apukájának azt írták, hogy figyelnek a gyerekekre, minden rendben velük, addig az adminisztrációnak még arról sem volt fogalma, hogy hol lehetnek egyáltalán. Mint utóbb kiderült, 2 évig még nyilvántartásba se vették őket.

Egy nap azért mégiscsak elindult a vonat hazafelé, de előtte még újra injekciót kaptak, és az ételbe is kevertek valamilyen gyógyszert, mert néhány nap alatt olyan puffadtak lettek mintha egészséges, jól kosztoló középiskolások lettek volna. Ez a „háj” aztán otthon néhány nap alatt lement róluk és újra látszott milyen szép kis „csontváz hadsereg” ért haza Oroszországból.

Ha nem hallgatnak, lesz még baj belőle

A haza úton már a szállítmányt kísérő katonák is barátságosabbak voltak. Piroska addig könyörgött, míg sikerült elérnie, hogy mikor az ezeréves határhoz értek, egy rövid időre megállt a szerelvény. Leugráltak, megcsókolták a földet és sírtak örömükben… Most már talán haza mennek. Máramarosszigeten leterelték őket a vonatról, újabb orvosi vizsgálat következett. Piroska magával hozta az orvosi feljegyzéseit, így esélye nyílt egy volt páciensét megvédenie.

Ugyanis az történt, hogy az orvosi vizsgálat alkalmával mindenkinek végignézték a hónalját, combtövét, tarkóját. ennek az volt az oka, hogy az SS ezekre a terültekre tetoválta a kötelékébe tartozók vércsoportját. Az egyik bácsi tarkóján észrevettek egy nagy forradást. Mindjárt rángatni kezdték, a bácsi pedig kétségbe esve magyarázta, hogy a lágerben végeztek rajta kisműtétet, annak a hege van a tarkóján. „Ki végezte a műtétet?” „A Piroska felcser.” Mivel Piroska felfigyelt a hangos szóváltásra, odalépett, hogy segítsen. Nagy kiabálás lett a vége, mert Piroska nem hagyta annyiban, előszedte a papírokat, hogy igenis, ő vágott ki a bácsi tarkójából egy kisebb daganatot. A szovjet orvosoknak nem nagyon tetszett, hogy nem tudtak egy SS-t fogni, nagy dühösen közölték, hogy majd ők utána néznek, hogy vajon igazat mondanak-e. E miatt az ügy miatt egy hetet kellett várni a továbbutazással.

A szerelvény aztán tovább indulhatott, a vonat ajtók nyitva volta. Ahol itt-ott megálltak az emberek kérdezgették honnan jönnek. Hát ők aztán meséltek, nem tettek lakatot a szájukra. Sok helyen azt mondták rájuk, hogy hazudnak, mert a gyógyszerektől kövérnek látszottak. Ők viszont tudták, hogy mi az igazság, hát nem hagyták magukat. Meg is fenyegették őket, hogyha nem hallgatnak el, lesz még baj belőle.

Egy másik világba értek haza

Piroska utolsó vonatállomása Nyékládházán volt. Már hajnali három óra volt, mégis mikor kinyíltak az ajtók, egy férfihangot hallottak kiabálni. „Masiniszta! Hoztak a Szovjetunióból foglyokat? Vannak fent ónodiak?” Ahogy Piroska lelépett a vonatról egy sovány ősz bácsi borult a nyakába, ő volt az édesapja. Ahogy kimentek a váróba sokan állták körül, mindenről kérdezgették, kiről mit tud, ki él, ki jött még haza. Az édesapja meg csak tolta WC felé, hogy biztosan nem tudott rendesen a vonaton kimenni, hát menjen most. Közben egy papírt csúsztatott a kezébe. Piroska aztán a WC-ben kibontotta.

Egy nyolc oldalas levél volt, az édesapja írta. Beszámolt arról, hogy mi mindent tett érte, és nagyon kérte Piroskát, ne is beszéljen arról, mi történt vele. Nagyon megváltozott a világ – ha mesél, akkor nagy bajba kerülhet. Arra kérte égesse el a levelet, és aztán benyújtott egy gyufát. Akkor Piroska megértette: nem számíthat semmilyen bocsánatkérésre, rehabilitációra. Végleg elveszett minden remény arra, hogy a két és félévnyi szenvedésük valamilyen módon helyre lesz téve.

Édesanyja belebetegedett a lánya elrablásába. Onnantól kezdve, hogy a vonat elment Piroskával, folyton menni, utazni akart, a lányát kereste, és minden kapcsolatot elveszített a körülötte levő valósággal. Többet nem ismerte meg még a hazatérő gyermekét sem.

Még két hónap sem telt el, Piroska édesapját már el is temették. A kiállt aggodalmak annyira megviselték, hogy végül a teste fölmondta szolgálatot. Piroska itt maradt a beteg édesanyjával, egyedül. Most ő lett a családfenntartó. Rengeteg munka és tanulás következett, de a láger két ás fél éve nem múlt el nyomtalanul. Egész életében elkísérték mind a testi mind a lelki szenvedések következményei.

Forrás: Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám…? (Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-49)
Nyitókép: mult-kor.hu