Mit tanultam szülői pályafutásom legszörnyűbb napján anyaként?

Elmesélem, hogy szülőként melyik volt életem legrosszabb napja. Az egyik születésnapom. Azon a reggelen csodálatosan sütött a nap, de sajnos én nem keltem fel elég korán ahhoz, hogy időben odaérjek a lányommal az iskolába.

Elaludtam…megint… A férjem már hajnalban bement a munkahelyére, és nekem egyedül kellett elboldogulnom azzal a feladattal, hogy 15 perc alatt beültessek az autóba három gyereket, na meg magamat a hatalmas pocakommal, amiben a negyedik csemete növekedett. Olyan Mission Impossible volt ez, amire még Tom Cruise is nemet mondana.

Amikor tehát észleltem, hogy nem ébredtem fel a vekkerre, hisztérikusan berohantam a lányom szobájába. Az ágya üres volt, úgyhogy rögtön tudtam, hogy már a nappaliban ül a TV előtt. „Na, persze… azért fel tud kelni korán, hogy rajzfilmet nézhessen, de arra képtelen, hogy felöltözzön egyedül!” – gondoltam, és mérgesen lekiabáltam neki az emeletről: „Ada! Azonnal gyere fel és öltözz! Nagyon el vagyunk késve!”

Ezután belevetettem magam abba a folyamatba, amely során felébresztettem és ruhába kényszerítettem a két másik gyereket, miközben belepréseltem hatalmas testemet valami olyan ruhába, ami nem rémíti meg a gyerekeket az iskolában. Tíz perccel később rádöbbentem, hogy Ada azóta sem mutatkozik az emeleten. Dühömben lerohantam a lépcsőn azt tervezve, hogy leszedem a fejét.

A dolgozószobában találtam rá pizsamában és rémesen kócos hajjal. Odarohantam hozzá és vonszolni kezdtem az emeletre. „Mit csinálsz, Ada???? Azért fogunk elkésni, mert nem figyelsz oda arra, amit kérek tőled! Tíz perce mondtam, hogy gyere fel!” …

Itt most megállok egy pillanatra a mesélésben, hogy el tudd képzelni, kedves Olvasó, hogyan tört rám ebben a pillanatban az önutálat, amikor rájöttem, miért is volt lenn a lányom a földszinten. Nyilvánvalóan Te el tudod képzelni, mert ellentétben velem, Neked nincs jégből a szíved.

Ada azért kelt fel hajnalban és osont le a földszintre, hogy születésnapi üdvözlőlapot készítsen nekem… Nos, bárcsak azt mondhatnám, hogy azonnal lenyugodtam és megöleltem a lányomat, és minden rendben volt, de nem ezt történt. Hanem az, hogy annyira szörnyen éreztem magam amiatt, ahogy viselkedtem vele, hogy még inkább igazolni akartam, hogy akkor is nekem van igazam, mert el fogunk késni és nem fogadott nekem szót.

Nagy nehezen kipréseltem egy „köszönöm, nagyon szép” jellegű mondatot, de eközben folyamatosan siettettem, hogy menjen már fel a lépcsőn és öltözzön fel. Az autóút az iskolába olyan volt, mintha valaki kiszívta volna a levegőt a járműből.

Mire kiértem az iskolából, már nagyon durván megbántam az egészet. A dühöm nyomtalanul elpárolgott, és szinte éreztem a lelkiismeret-furdalás keserű ízét a számban. Ott álltam a suli előtt, és szó szerint remegtem. Úgy éreztem, mindjárt összeesek. Bárcsak visszatekerhettem volna az idő kerekét…hiszen miért érdemes élni, ha nem az olyan dolgokért, hogy a kislányom titokban ajándékot készít nekem? Mi a fene bajom volt?

Tudtam, hogy ezt az egészet most nagyon csúnyán elszúrtam. És rettegtem tőle, hogy a mai reggel örökre beleégett a lányom emlékei közé, és ezt fogja majd egyszer felidézni egy pszichológus kanapéján. „Bárcsak anyukám szeretett volna aznap”, mondja majd szomorúan.

Úgyhogy, anélkül, hogy tovább gondolkoztam volna, sarkon fordultam és visszamentem az iskolába. A portán azt mondtam, valamit szeretnék otthagyni a lányomnak. (Vajon átlátott rajtam? Látta, milyen szörnyű anya vagyok?)

Végigmentem a folyósón és bekopogtam Ada osztálytermének ajtaján. A szívem összeszorult, amikor megláttam őt: olyan kicsinek és ártatlannak tűnt az iskolai egyenruhájában. „Beszélhetnék Adával egy percre?”, fordultam a tanárhoz. Ő bólintott, Ada pedig csodálkozó tekintettek követett a folyósóra.

Mély levegőt vettem és letérdeltem elé, miközben kezeit a kezembe vettem. „Ada, el szeretném mondani, mennyire sajnálom, hogy olyan csúnyán beszéltem veled ma reggel.”, mondtam. „Te olyan sokat dolgoztál a születésnapi kártyámon, ami a legszebb és legédesebb dolog, amit bárkitől kaptam életemben! Rossz hangulatban voltam ma reggel és az egészért téged tettelek felelőssé, ami egyáltalán nem volt igazságos. Annyira, de annyira sajnálom, és azért jöttem vissza az iskolába, hogy elmondjam, mennyire szeretlek! Meg tudsz nekem bocsájtani?”

A lányom bólintott és a nyakam köré kulcsolta a karját. Szorosan megöleltem, miközben a könnyeim potyogtak a hajába. „Menj vissza, kicsim”, mondtam neki. „Csak azt akartam, hogy tudd, mennyire szeretlek.”

Ada boldogan ugrándozva tűnt el az osztályteremben, és én rájöttem, hogy sosem fogom megtudni, mekkora kárt okoztam a lelkében a reggeli viselkedésemmel. Lehet, hogy mindig emlékezni fog rá, de az is, hogy nem.

Egy dolgot viszont biztosan tudtam: máskor is fogok hibázni. Akár akarom, akár nem. És akkor is azt kívánom majd, bárcsak visszacsinálhatnám az egészet. És biztosan még sokszor összetöröm majd a gyerekeim szívét és ezerszer is megkérdőjelezem, jó anya vagyok-e?

De az is biztos, hogy legközelebb nem fogok várni azzal, hogy bocsánatot kérjek tőlük.

Forrás: Babble (via)