Nagy szív és szervezési káosz a madridi ifjúsági világtalálkozón

A vasárnap véget ért madridi Ifjúsági Világtalálkozó egy 1985-ben kezdődött sorozat része. II. János Pál ekkor hívta össze első alkalommal a fiatalokat egy virágvasárnapi együttlétre. A következő évben már hatezren gyűltek össze Rómában, de az első tömegeket megmozgató esemény Buenos Airesben volt 1987-ben, egymillió résztevővel.

Azóta is tart az a rendszer, hogy az Ifjúsági Világnapot Rómában tartják virágvasárnap, míg nagy találkozót két-háromévente valamelyik világvárosban. Madrid előtt Santiago de Compostela, Częstochowa, Denver, Manila, Párizs, Róma, Toronto, Köln és Sydney adott otthont a rendezvénynek, és ahogy a vasárnapi záró szentmisén hallhattuk, a következőt 2013-ban Rio de Janeiro-ban rendezik meg.

Néhány szám a világtalálkozóról: egymillió regisztrált zarándok a világ 192 országából, másfél millióan a Cuatro Vientos katonai repülőtéren tartott záró szentmisén, 200 gyóntatófülke Madrid legnagyobb parkjában, a Parque del Retiro-ban, 1700 magyar fiatal a határ mindkét oldaláról, a világ püspökeinek negyede jelen!

Szerda délután 4 óra, magyar katekézis. Kocsis Fülöp püspök atya még mindig gyóntat, pedig a program szerint fél egyig maradt volna. A fiatalok azonban órák óta sorban állnak nála és a többi 10 papnál is.

Ami a Parque de Retiro-ban kihelyezett gyóntatófülkéket illeti, hihetetlen látvány volt a napokon keresztül folyamatosan teli gyóntatótér. Több fiatal is a kiengesztelődést említette, mint a találkozó legnagyobb lelki élményét.

Talán azért is, mert a lelki programok nem voltak eléggé hangsúlyosak, inkább a fesztiváljelleg dominált. Koncertek, bulihangulat a városban, vajon melyik nemzet tud hangosabban kiabálni?

Persze a világtalálkozók hangulatát ez adja. Felejthetetlen pillanatok a metrón, az utcákon, kávézók előtt, francia, ghánai, brazil fiatalok énekelnek együtt.

Folytatódik a Sydney-ben kezdett játék: cseréld el valamilyen, országodra jellemző tárgyadat egy másik országbeli fiatallal. Én is gazdagodom egy argentin kötött sapkával, amit egy magyar zászlóért cserébe kapok. A fiatalember tulajdonképpen bármit odaadna a zászlóért cserébe, hiszen magyar felmenői vannak.

Otthonkában áll a néni az utcasarkon, látszik rajta, alig várja, hogy segítséget kérjünk tőle. Mi valószínűleg bőven elboldogulnánk a térképpel, de azért odamegyünk, hadd örüljön. Széles mosollyal fogad minket, „cansados?” vagyis fáradtak vagyunk-e. Boldogan mutatja, merre találjuk a templomot, ahol a taizéi testvérek tartanak imaórát.

A helyiek szerint a spanyol templomok is üresek már, néhány idős ül a miséken vasárnaponként. A templomba belépve elgondolkodom, mit érezhet ez az idős néni látva, hogy a négyezer férőhelyes templomában a találkozó alatt keddtől péntekig naponta négyszer olyan tömegek vannak, hogy még a templom körüli parkban is ülnek az imádkozó fiatalok! 

Nem ő az egyetlen idős ember, megérintett a világtalálkozóra érkezett fiatalok látványa. Ennyi mosolygó, érdeklődő időst régen láttam! A metrón, ahol levegőt sem lehet kapni a tömegtől, semmit sem hallani a svájciak és a németek egymást túlordító énekétől, ül egy legalább nyolcvanéves házaspár, széles mosollyal. Elkapjuk a nénivel egymás pillantását, látszik, a hangzavar annyira nem tetszik neki, de elfogadja, mint a fiatalság velejáróját…

Megszólít minket az utcán egy idős bácsi, hogy honnan jöttünk. Persze Madridban a magyaroknak sikerük van, rögtön fölcsillan a bácsi szeme, „Puskás!” Különösebben nem zavarja, hogy nem beszélünk spanyolul, szerencsére egy kis olasztudással el lehet boldogulni. Még kérdezget a magyar gazdasági helyzetről, politikai irányról, érdeklődik, jól érezzük-e magunkat, kapunk-e eleget enni, majd előkap a szatyrából három jéghideg üdítőt, és átnyújtja. Kiderül, egy másik magyar csoportnak süteményt adott, ő ezzel szeretne a maga kis eszközeivel hozzájárulni a találkozó sikeréhez.

Ez a kettősség jellemzi az egész eseményt – hónapok óta tartó szervezetlenség és káosz, ugyanakkor a helyiek mérhetetlen vendégszeretete, segítőkészsége.

Elég, ha csak a szombat esti virrasztásra gondolunk. Az előrejelzések egyértelműen mutatták, hogy szombat éjszaka vihar lesz. Alig, hogy a Szentatya elkezdte beszédét, orkánszerű vihar tört ki, melyre a spanyol szervezők egyáltalán nem voltak fölkészülve. 20-25 percen át álltak a fiatalok a viharban, volt, aki kezét összekulcsolva csöndben imádkozott, de a többség skandálta a két állandó rigmust: Benedicto! Benedek! és Está es la juventud del papa! Ezek a pápa fiataljai! Valójában csak a csodán múlt, hogy nem történt semmi komolyabb baj, ha a fiatalok pánikszerűen menekülni kezdtek volna, nem lehet, megmondani, mi történik egy egymilliós tömegben.

Szerencsére a vasárnapi zárómisére kitisztult az idő. Szentbeszédében a XVI. Benedek arra buzdította a fiatalokat, hogy hitüket közösségben éljék meg, és ne tartsák azt meg maguknak, hanem menjenek, és hirdessék Isten szeretetét a világban.

A magyar katekézisek során figyeltem a fiatalokat. Ugyanazt a lelkesedést, örömet láttam rajtuk, mint amit én éltem át a 2000-ben Rómában. Remélhetőleg ez a találkozó ugyanolyan, életet meghatározó élménnyé válik számukra, mint amilyen a római az egy évtizeddel ezelőtti fiataloknak.