A nagy tisztogatások: így mentek tönkre a családok egyik pillanatról a másikra
Hogy utólag milyen visszaemlékezések születtek a Gulagot túlélő egykori gyerekek tollából, az nagyban függött attól, hogy hogyan vitték el őket: családjukkal együtt vagy egyedül, esetleg ott születtek-e valamelyik táborban…
Persze hozzájárult az átélt traumák milyenségéhez az is, hogy egy gyerek milyen nemzetiségű és társadalmi helyzetű volt, hiszen a nagy tisztogatások alatt ezek hangsúlyosan fontosak voltak egy ember sorsának kimenetelét illetően.
Egy gazdálkodó családból származó gyerek könnyebben alkalmazkodott a kemény körülményekhez és a rendkívül nehéz fizikai munkához, míg egy városi család a Gulagon könnyebben jutott adminisztratív feladatokhoz, és esélye volt megúszni a nehezebb munkafajtákat.
Az orosz nyelv elsajátítása rendkívül fontos volt a túléléshez és a tábor hierarchiájába való beilleszkedéshez.. Azok a gyerekek, akik tudtak valamennyit oroszul, sokkal könnyebben építettek ki kapcsolatot a tábor vezetésével és a környékbeli falvak lakóival.
A tisztogatások szélsőséges volta és az a tény, hogy nagyon sok társadalmi osztályból kellett összeszedni a nép ellenségeit, hamar előidézte azt a jelenséget, hogy szinte bárkit elfoghattak mindenféle következmény, valamint nemre, életkorra, származásra való tekintet nélkül. Ráadásul a Balti államok és Lengyelország keleti területeinek elfoglalásával a deportálások egyre több generációt és sokszor teljes családokat érintettek. A kollektív bűnösség elve legitimizálta kisgyerekek és tinédzserek letartóztatását és akár 5-10 év Gulagon töltött év kiszabását is.
A legtöbb gyermeket mégis a családjukkal deportáltak Kelet-Lengyelországból (Ma Nyugat-Ukrajna), a Balti államokból és Moldáviából 1944 és 1953 között. A letartóztatások körülménye az egyik legérzékenyebb pont érzelmileg a visszaemlékezésekben: a gyerekek elsősorban arra emlékeznek, milyen durván megalázták szüleiket, és mennyire kiszolgáltatottak voltak az anyák és az apák, miközben tehetetlenül hagyták, hogy elvigyék őket a Gulagra.
Irina Tarnavszka Lvivben született 1940-ben az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Nyugat-Ukrajnában. Földműves szüleit Szibériába deportálták a 48-as kollektivizáció során. Irina így idézi fel azt a pillanatot, amikor a családja élete összeomlott:
„Valaki kopogott az ajtón. Anya megkérdezte, „Ki az?” „Nyisság ki! Barátok vagyunk”, hangzott a válasz. Anya kinyitotta az ajtót. Felfegyverzett férfiak, katonák özönlöttek be és azt mondták anyának: „Készülődjetek! Oda viszünk titeket, ahol a jegesmedvék élnek.” Anya sírni kezdett. Hosszú befont copfjai voltak. Az egyik katona megragadta a copfját és erősen megrántotta. Anya a földre esett. A katona odavonszolta őt a szánhoz. A hó fél méter magas volt. Mi 10, 7 és 5 évesek voltunk. Elkezdtünk készülődni az útra.”
A gyerekeket vagy mindkét szülőjükkel és testvéreikkel deportálták, vagy nagyszüleikkel, illetve egyéb rokonokkal. Ahol az apát munkatáborra ítélték, ott általában a gyerekeket külön deportálták. Az olyan családokban, ahol az apát rég elvitték, az anya pedig belehalt a hidegbe, az éhezésbe vagy a túl sok munkába, ott általában a legidősebb testvér vette át a táborban a „családfő” szerepét. Ez még egy extra traumának számított, hiszen így a gyermeknek egyszerre kellett helytállnia apaként és anyaként, miközben tűrnie kellett az elképesztően embertelen körülményeket.
Adam Chwalinski Belorussziában született (akkor Polézia) 1928-ban. 1940 februárjában a KGB letartóztatta az egész családot és a szülőfalujából 51 másik családdal együtt az Arhangelszk-régióba deportálták őket. 1941 novemberében Közép-Ázsiába, Kirgizisztánba kerültek, ahol Adam anyja hirtelen meghalt.
„Megérkeztem és elképesztő dolgot láttam. A kishúgom az utca közepén állt kitárt karokkal. Kiabált és sírt. Akkor érthette meg, hogy anya meghalt. Képtelen voltam sírni vagy beszélni. Az apám nem volt ott – épp a bátyámat vitte a kórházba. Az emberek azt mondták: „Adam, vidd a húgodat a kórházba, ott áll a halott anyátok közelében, ő is bármikor meghalhat, szinte nincs is már magánál.” Kézen fogtam a húgomat és elvittem a kórházba. Amikor visszaértem, az apám ott várt rám egyedül. Azt mondta: „Az édesanyádat gyorsan el kellett temetni, becsavartam egy takaróba és elástam a folyóparton.” Meg sem mutatta a helyet, csak annyit mondott, hogy oda kell mennem. Elindultunk, és egyszer csak apám megállt, mintha egy falnak ütközött volna, és elkezdett egyfajta delíriumos állapotba kerülni. Miután átkeltünk a jeges folyón, azonnal belázasodott. Rázni kezdtem, ő pedig így szólt: „Emlékezz rá, hogy most már bármikor meghalhatok. Emlékezz rá, hogy a temetőben kell eltemetned.”
A cikk folytatását jövő héten olvashatjátok!
Forrás: ITT
