Napfelkelte a Csendes-óceánon – Menczer Gusztáv története 3. rész
Kilenc év hosszú idő, ha magányosan, az életben maradásért küzdve telik el. És ki tudja, hogy hazaérve mi várja a foglyot? Élnek még a családtagok? Vannak még barátai? Lehet-e újakat szerezni? Lehet-e úgy jövőt építeni, hogy nem lehet beszélni a múltról? Egyik válasz sem volt könnyű.
Az elkövetkező éveket lágerről lágerre vándorolva töltötte el, szinte mindig orvosi minőségben. Sok érdekes történetnek volt szereplője, némelyik ijesztő, némelyik nevetséges, de többségük teljesen abszurd. Ha egy mai ember olvassa ezeket, szinte fölnevet: ez hihetetlen!
Sorsfordító kalandok
Az egyik eset még a Bajkál-Amúr vasútvonal építésén történt. Egy rab ellopott egy igen fontos tárgyat, a smasszerek égre-földre keresték a tettest. Rátörték az ajtót egy idős orvosra, aki éppen kimerülten szunyókált, ráripakodtak, tudja-e ki volt a tolvaj. Azt felelte igen, de már meg is bánta, hiszen tudta, ha kiderül, hogy ő volt a besúgó rögtön agyonverik, ha nem mond nevet, akkor meg a smasszer tesz a kivégzéséről. Hirtelenjében nem jutott eszébe más név, mint Alekszander Szergejevics Puskin. A smasszer elrohant és embereivel együtt két napig keresték minden barakkban a nagy költőt. Nem jelentkezett.
Menczert később továbbhelyezték Kolimára. Mások beszámolóiból is tudhatjuk, hogy ez a hely a lehető legembertelenebb lágerek közé tartozott. Gusztávot itt is az orvosi tudása alapján osztották be: egy tehéntelepre helyezték, amihez majd nyolcvan kilométernyi területről kaszálták, szárították, és hordták be a takarmányt. A kaszáló brigádok szanaszét szórva éltek a telepeken, szinte mindnek családja volt, rendes, tiszta körülmények közt éltek. Magukat gyógyították gyógynövényekkel és más, primitív gyógyszerekkel. Ám egy nap híre jött, hogy az egyik helyen beteg van, hősünknek oda kell mennie. Egy szánt, két lovat és egy kísérőt adtak mellé az első elágazásig. Egy asszony lábán kellett kitisztítani egy csúnya sebet, de mivel a nő nagyon belázasodott, Menczer magával vitte a kórházba, ahol egy pár nap alatt meggyógyult. Gusztáv pedig eltűnődött: csoda, hogy egy európai medikus a sarkkörön túl, minden további nélkül túlélt egy ilyen kalandot.
Egy idő után visszakerült Magadánba, ahol szintén több érdekes sorssal találkozott. Z. György fül-orr-gégész orvos munkaszolgálatosként raboskodott a Kárpátokban, mikor a telepet partizánok támadták meg, orvost kerestek, és Györgyöt megtalálva magukkal hurcolták. Több héten át gyógyította őket, és mikor megkérdezték, hogy maradna-e vagy vissza akar menni, természetesen maradni akart. Azt azonban nem tudhatta, hogy a partizánok sem egyformák. Őt a Bander-féle ukrán partizánok rabolták el, akik a szovjethatalom ellen épp úgy harcoltak, mint a németek ellen. A kihallgatások során György hiába magyarázta, hogy zsidóként nem akart a németek fogságában maradni, a szovjeteket ez az apró tény nem érdekelte. Fogságát immár orosz fennhatóságban folytathatta tovább.
Menczer többször került életveszélyes helyzetbe, csak azért mert orvosi kötelességét igyekezett teljesíteni. Egy éjjel beteghez hívták az egyik barakkba, de mire odaért, sajnos már nem tudott segíteni, a beteg meghalt. Visszafelé igyekezett, amikor az egyik épület mögül elé állt az egyik őr és rádörrent, hogy kicsoda és mit csinál ott. Gusztáv válaszolt is, de a férfi megragadta a gallérját, magához rántotta és újra az arcába kiabált. Teljesen részeg volt. Berángatta a fiatalembert az irodába, meztelenre vetkőztette, és a kályhától jó messze a sarokba állította, majd ájultan feküdt Gusztáv ruháira, és horkolni kezdett. Gusztáv két órát fagyoskodott a sarokban, mire az őr újra magához tért, és újból kérdezősködni kezdett. Végül azzal bocsátotta el, hogy ruháját nem adja vissza, menjen a helyére, másnap a szigorított brigáddal megy dolgozni.
Gusztávnak 300 méteres távolságot kellett mínusz 30 fokban, meztelenül megtennie. Mire beért a kórházba már nem érezte a kezét, lábát. A felcser szerzett neki ruhát és elbújtatta a betegek között. Másnap az őr tényleg kereste is, de nem találta meg. Gusztáv kétségbeesésében elment a könyvtároshoz tanácsot kérni, mit lehet ilyenkor tenni. Az hiába rugdosta az asztal alatt a kifakadó, dühös Gusztávot, mire észrevette, hogy egy állambiztonsági ember áll a polcok között, már késő volt, a férfi mindent hallott. Hősünket páni félelem fogta el: „Ebből mi lesz”? Ám a tiszt jóindulatúan annyit mondott: „most meghálálhatom, hogy megmentette a kutyámat. Bújjon el a betegek között, ne jöjjön elő pár napig. Én fogok intézkedni”. A fiatalember néhány nappal korábban a tiszt kutyájának a torkából egy nagy csontot vett ki, ami olyan szerencsétlenül állt keresztbe, hogy félő volt, az állat megfullad tőle. Végül az NKVD-s tiszt is csak úgy tudta megvédeni, hogy áthelyeztette.
A titok és a hazatérés
1953 márciusa aztán Gusztávnak is elhozta a reményt. Sztálin halála után nem sokkal elkezdték összeszedegetni a szovjet lágerekben raboskodó külföldi állampolgárokat. Először hajóra rakták őket. A fiatalember itt látta élete egyik leggyönyörűbb élményét, egy napfelkeltét a Csendes-óceánon.
Hosszú, több hónapos vonatút következett moszkvai, majd lembergi átszállással. Útközben megkapták az eligazítást, hogy hallgatniuk kell arról, ami velük történt – ellenkező esetben semmi jóra nem számíthatnak.
Hazaérve Gusztáv először egy régi barátját látogatta meg. Először nem ismerték meg, de mikor rájöttek ki ért haza, nagy sírások közepette beengedték. Itt tudta meg, hogy édesanyja már több mint 5 éve meghalt, az édesapja Ausztriába költözött, a nővére pedig Békásmegyeren lakik. Másnap szívszorongva ment el hozzájuk, vajon lesz e náluk hely az ő számára is. Volt.
Nagyon nehezen ment a beilleszkedés. A régi barátokkal nem volt már miről beszélni, mindenkinek családja, saját élete volt, és a titok, ami Gusztávot körülvette, nagyon megnehezítette új kapcsolatok kiépítését.
Ám néhány évvel később találkozott egy hölggyel, akivel még a fogság alatt ismerkedett meg. Az ismeretségből szerelem lett, házasság, és két gyermek. Sajnos a nehéz évek az asszony életében nem múltak el nyomtalanul, még épp csak 10 éves volt a nagyobbik gyerek, mikor Gusztáv felesége a többedik infarktus után meghalt. Az élet azonban tartogatott még boldogságot a számára, egy új szerelem, új házasság és még egy kislány formájában.
Gusztáv itthon eleinte nehezen talált megélhetést. Ám az orosz nyelv ismerete, az egészségügyi gyakorlat – bár az orvosit csak úgy tudta volna elvégezni, ha elölről kezdi – mind-mind hozzásegítették későbbi boldogulásához. Először szállítási ellenőrként dolgozott, később a Fővárosi Egészségügyi Szakiskolák Központjának vezetője lett. Volt a Korányi kórház egyik vezetője, a KSH, és az Egészségügyi Minisztérium nemzetközi kapcsolatok osztályának munkatársa. Emellett dolgozott idegenvezetőként és szinkrontolmácsként is. A sporthoz is visszatért, komoly eredményeket ért el, és válogatott is volt.
1989-ben megalapította a Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét, (SZORAKÉSZ) amelynek elnöke volt haláláig. A Kárpótlás Társadalmi Kollégiumának elnökeként kiemelkedően sokat dolgozott a holokauszt üldözöttei egyéni kárpótlásának megvalósítása érdekében. 2011. június 29-én magkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést a politikai üldözöttekért végzett áldozatos tevékenységért.
Forrás: Menczer Gusztáv: A gulág rabtelepei (Századvég Kiadó, Budapest, 2016)
