Ne akarj a gyerekedből se Bachot, se Messit kreálni!

Az megvan, amikor apa leviszi a 6 év körüli gyerkőcöt a szokásos fociedzésre és 5 perccel a kezdés után már a szülőknek kijelölt helyet elhagyva, a vaskorlátot Maradona-imitátorként átröppenve már a füves pályán toporog – mintha az évszázad mérkőzését szeretné testközelből nézni – és a kissé unott fejjel kapura rúgásokat gyakorló törpék mellett hangosan instruálja szeme fényét, hogy mi is a helyes lábtartás egy ilyen mozdulatsor közben?

Pedig apu mondjuk pék… – tehát nagyon ért hozzá.

Hát persze, hogy ismered ezt a típust. És még csak nem is tudsz haragudni rá – bár idegesítőnek hat, valamilyen cinkos összekacsintással elfogadod mindezt.

A sok meg nem értett szülő, akinek fiatal korában a gerincvelejéig nyomta a golyóstollat a hátába a gonosz zenetanár, aki nem bírta nézni, hogy görbén ül a hangszer előtt VAGY (visszatérve a sporthoz) amikor az úszásedzés után a kis gonosz sporttársak vizes törülközővéggel csapattak fájó csíkokat hősünk lábára csak úgy viccből – nos, ilyenkor tudtak leendő karrierek igazán derékba törni.

Pedig én sem vagyok – és te sem vagy – más! Mindenki kicsit „hendikepes”! Van akiből nem lett Kocsis Zoltán, Cristiano Ronaldo és ez ott legbelül nagyon is fáj. Vagy semmi ilyesmi nem történt vele, csak egyszerűen mindig a földbe döngölték az óvónénik, mikor hányingere volt az oviban. Ami pedig azért lett, mert félt tőle, hogy megszidják, ha hányni fog… Ez utóbbi velem esett meg – annyira előttem van a kép, hogy miután elballagtam az 3-6 éveseknek szánt „munkatáborból”, laza, nagy elsősként az utcán előkaptam a fröccsöntött játékpisztolyomat és mérhetetlen sok lövést adtam le az intézmény irányába, annak bejáratával szemben.

Tehát mindenkiben van valami defekt, elnyomott agresszió, “megnemértettség”, vagy csak egyszerűen egy mély nyomot hagyott dadusnéni fenyegető pillantása.

Én ez utóbbi hányós történet miatt pl. teljesen begörcsöltem, hogy hogyan fogják gyerekeim viselni a bölcsit/ovit, de legnagyobb megrökönyödésemre az elmúlt 3 év egyik napján sem produkálták azokat a tüneteket, amelyeket nekem minden nap sikerült annó…

És éppen azért jó és nehéz szülőnek lenni, mert jobb esetben tudod ezeket a problémákat és jobban odafigyelsz, hogy a gyerekeidnek ne kelljen ezekkel találkozniuk. Aztán meg jó sokszor meglepődsz, hogy mennyivel gyorsabban és ügyesebben vészelik át az egyes nehéz szituációkat, mint te – pedig te nagy vagy és okos (annak ellenére, hogy régen te is voltál apró, de nyilván a darwini értelelmben már akkor is zseni voltál) ők pedig kicsik, itt és most is.

Legyünk megértőek!

Én ilyenkor az edzőre is felnézek, aki nem csak a sok kis elő-aranylabdás törpét, de a szüleiket is elviseli.