Nella története

Nella születéstörténete talán az egyik legszebb és legszívszorítóbb azok közül, amelyeket ismerek: tele fájdalommal és örömmel, kétségekkel és végül bizonyosságokkal. Szeretettel ajánljuk nektek ezt a történetet karácsony másnapján.

“Valószínűleg ez a legnehezebb és a legszebb dolog, amit életem során leírtam. Már attól, hogy elkezdem gépelni az első sorokat, miközben a kislányaim a másik szobában alszanak, belehasít a szívembe a fájdalom. Csupán egy hete történt minden…

Íme Nella születéstörténete.

A múlt hét csütörtökjén arról beszélgettünk a férjemmel, Brettel, hogy annyira készek vagyunk már ennek a kisbabának az érkezésére, hogy egy-két napon belül egészen biztosan megszületik…és így is történt: csütörtök éjszaka megkezdődtek a fájások. Reggelre már húszpercenként jöttek, ezért megbeszéltem az orvosommal, hogy néhány órán belül bemegyünk a kórházba. Emlékszem, ahogy letettem a telefont, hirtelen minden nagyon valóságos és egyben szürreális lett. Üzeneteket írtam a barátainknak és felhívtam a családomat, hogy készüljenek, majd elbúcsúztam eddig egyetlen kislányomtól, Lainey-től, sokáig húzva az időt, hogy még egy kicsit kettesben lehessek vele.

Nagyon vártuk ezt a második babát. Lainey születése után egyszer elvetéltem, és volt egy éjszaka, amikor azt hittük, ezt a babát is elveszítettük, de végül minden rendben ment a kilenc hónap alatt. Mindent becsomagoltam: a babazenét, a takarókat és azt a köntöst, amit kifejezetten arre az alkalomra vettem, hogy majd abban ringassam álomba a kisbabámat – életében először. Soha nem akarom elfelejteni, milyen érzés arra vágyni, hogy egy kicsi újszülöttet a karomban tarthassak…

A kórházban levettem a fehér szoknyát és a fekete pólót, amit viseltem. Később ezeknek a ruháknak csak a látványa sírásra késztetett, hiszen annyira emlékeztettek azokra az utolsó percekre, mielőtt az életem örökre megváltozott.

Délután kettőre elment a magzatvizem és az összehúzódások most már nagyon fájtak. Folyamatosan jöttek-mentek a barátok, családtagok, és biztosítottak szeretetükről és figyelmükről. Nagyon jó érzés volt, hogy ennyi ember izgul a kisbabánk születése miatt.

Újabb két óra telt el és már nagyon fáradt voltam a fájdalomtól, Végül bekötötték az epidurált és innentől elképesztően felgyorsultak a dolgok: Lainey-vel minden örökkévalóságnak tűnt, most viszont már azt akarták, hogy nyomjak és akkor…minden megváltozott.

Abban a pillanatban, hogy a karjaimba vettem őt, azonnal tudtam, hogy a kislányom Down-szindrómás. Sírni kezdtem, miközben a szememmel kétségbeesetten pásztáztam az ismerős arcokat, hátha valaki odajön és azt mondja: rosszul látom, teljesen egészséges. Semmi másra nem emlékszem ezen kívül, csak a kislány arcára, és tekintetére, ami belefúródott az enyébe és örökké a lelkembe égett.

Ez volt életem legmeghatározóbb pillanata. Itt kezdődik az én történetem.

Úgy éreztem, egy sötét lyukban vagyok. Tudom, hogy a karomban tartottam, hogy megpusziltam, és közben könyörögtem, hogy mindez ne legyen igaz…hogy valami történjen, amitől egészséges lesz.

Amíg vizsgálták őt, folyamatosan kérdezgettem, jól van-e, de a válasz mindig az volt: igen, tökéletesen. Megkérdeztem, miért ilyen fura az orra, de a körülöttem lévők nem gondolták azt, hogy bármi baj lenne vele. Én viszont tudtam, és csak sírtam és sírtam, miközben körülöttünk mindenki mosolygott és fotózott, mintha minden rendben lenne. Folyamatosan azt kérdeztem mindenkitől – mivel én képtelen voltam kimondani az igazságot – hogy “van valami, amit nem mondtok el nekem?” De ők csak tovább mosolyogtak.

Annyira össze voltam zavarodva, hogy úgy emlékeztem, a gyerekorvos azonnal bejött és elmondta, mi a helyzet. Valójában, mint később megtudtam, egy órát vártunk rá, és eközben senki nem mondott egy szót sem az igazságról. Most, hogy egy hét távlatából visszagondolok minderre, csak azt kérdezgetem magamtól, mit is csináltam? Megpusziltam őt? Érzett szeretetet? Mondtam neki, hogy “boldog születésnapot”? A barátaim azt mondják, igen, és a fényképek is erről tanúskodnak.
De én csak arra emlékszem, hogy semmit nem éreztem. Mintha egy időre elhagytam volna a testemet. Aztán bejött a gyerekorvos. Mindenki elcsendesedett és kiment. Remegni kezdtem. Tudtam,  hogy mi következik.

Az orvos visszatette a karomba Nellát és letérdelt az ágyam mellé, hogy ne lenézzen rám, hanem fel…a mosolya végtelenül kedves volt és fogta a kezem. Egy pillanatra sem fordította el a tekintetét. Két és fél éve ismertük egymást és mindig megbizonyosodtam róla, milyen csodálatos orvos és ember. De most még inkább azzá vált a szememben, amiért olyan fantasztikusan mondta meg az igazságot.

“El kell mondanom neked valamit. Az első, amit fontos tudnod az az, hogy a kislányotok gyönyörű és tökéletes. De vannak bizonyos tünetei, ami alapján azt hiszem, Down-szindrómás.”

Végre valaki kimondta. Éreztem, ahogy könnyeim ráfolynak Nella arcára. Az én tökéletes, gyönyörű kislányom…nem mertem felnézni Brettre, így inkább megcsókoltam Nellát. A gyerekorvos hozzátette még: “De, Kelle, ő tökéletes és gyönyörű.”

Megkértem őket, hogy hívják be édesapámat, és amikor bejött, elmondtam neki, hogy Nella valószínűleg Down-szindrómás. Az apukám mosolygott, és szemében könnyekkel azt válaszolta. “Ez teljesen rendben van. Szeretjük őt.” Megkértem, hogy mondjon el egy imát, amit meg is tett: megköszönte Istennek, hogy nekünk adta Nellát és megköszönt minden gyönyörű dolgot, amit számunkra tervezett.

Katie, a nővérke megkérdezte, meg akarom-e szoptatni Nellát, és én igent mondtam. Azonnal tudta, hogyan kell szopizni, és közben engem nézett és tökéletesen elfogadott engem az édesanyjaként, én pedig küzdöttem a lelkiismeretfurdalással, amiért nem tudtam én is elfogadni őt. Természetesen éreztem a szeretetet, de közben folyamatosan arra a másik babára gondoltam, akit én elképzeltem és vártam. A szoptatás azonban megtette a hatását: ez a csodálatos kapcsolódás segített abban, hogy beleszeressek ebbe az áldott kis angyalkába. És mosolyogni kezdtem.

Mindenkitől rengeteg szeretetet kaptunk, Brett pedig egy pillanatig sem tágított kislánya mellől. Nem tudom, pontosan mit érzett, de abban biztos vagyok, hogy az ő szívében kizárólag szeretet lakik.

Aztán valaki szólt, hogy Lainey-t behozzák látogatni. És ekkor ismét sírni kezdtem, mert rádöbbentem, hogy arra még nem is gondoltam, milyen hatással lesz Nella betegsége rá? Mit fog gondolni róla? Hogy fog az ő élete megváltozni mindettől? Éles fájdalom hasított belém ezekre a gondolatokra.



Aztán bejött Lainey. Soha nem fogom elfelejteni az arcát, ahogy igyekezett elrejteni az izgatottságát, és azt a pillanatot, amikor a kishúgát a karjaiba tették. Fájdalom és könnyek közepette csodáltam a kislányomat, aki megtanított arra, mi is az a feltétel nélküli szeretet. Lainey büszke volt a kishúgára.

Eljött az este. Lainey és Brett hazamentek és én ott maradtam Nellával és két csodálatos barátnőmmel, akik nélkül nem tudtam volna végigcsinálni ezt az éjszakát. Hét órán át folyamatosan sírtam, karomban Nellával, hatalmas fájdalommal a lelkemben. Könyörögtem, hogy legyen már reggel.

Nem tudom megmagyarázni ezt az éjszakát, és szörnyű azt kimondani, hogy agonizálva töltöttem a lányom születésének napját, de ma, egy héttel később már pontosan tudom, hogy minderre szükség volt ahhoz, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. Hogy elmondhassam, mennyire szeretem ezt a kis lelket, hogy mennyire nekem szánták őt és engem neki. Nehéz, de valóságos, és mindannyiunknak vannak érzései, amelyekkel együtt élünk és lélegzünk.

Kiabáltam, hogy el akarom hagyni őt, és visszamenni Lainey-hez és ami tökéletes, közös világunkba amit két év alatt felépítettünk. Ismét terhes akartam lenni. Azt akartam, hogy szülessen meg megint – egészségesen. Fájdalmamban üvöltöttem. Sírtam, amikor szoptattam Nellát, amikor a karomban tartottam, amikor csupaszon magamra tettem őt, hogy érezzem a kötődést. Ezt tettem azon az első éjszakán.

És aztán eljött a reggel és vele együtt – a remény.

Megérkezett a húgom, aki könnyes szemmel mondta el, milyen szerencsés vagyok, mert kiválasztottak engem a világ legkülönlegesebb feladatára, aztán hozzátette, hogy minden rendben lesz.

És igaza lett. Egy nappal Nella születése után mélységesen beleszerettem a kislányomba. Tudtam, hogy ő az én kicsim, és hogy a sors arra szánt minket, hogy együtt legyünk. Hiszen ő volt az a baba, aki kilenc hónapon át növekedett bennem, akit egyszer majdnem elvesztettünk, és akit olyan büszkén mutogattam egyre jobban domborodó hasamban.

A következő néhány nap során minden csodálatos lett. Persze, sokat sírtam, de ezek a könnyek egyre inkább örömkönnyekké váltak. Szerencsésnek és boldognak éreztem magam. Nella, az én különleges és tökéletes kislányom életem végéig emlékeztetni fog arra, hogy az élet a szeretetről szól és arról, hogy valóban megtapasztaljuk azt a szépséget, amit nekünk szántak odafentről.

Így aztán boldogan jöttünk haza. Az élet pedig megy tovább. Persze könnyek most is vannak, és mindig is lesznek. De megvan minden, amire vágytam: egy tökéletes család. A mi történetünk most kezdődik. Nem tudom elmondani, mennyire szeretem Nellát. A világ minden kincséért nem cserélném el őt senkire. Összetört szívem meggyógyult.

via