Nőnek lenni

Kislányként, később tiniként, ha körülnéztem, magam körül rengeteg olyan nőt láttam, akikre felnézhettem – akik sikeresek voltak a munkájukban, jól megállták a helyüket feleségként, anyaként, és értékes tagjai voltak a közösségnek, amelybe tartoztak.

Akkor mindez bizonyos mértékben természetesnek tűnt számomra: azt gondoltam, bizonyára mire felnő az ember lánya, pont ilyen nővé válik. Olyanná, aki a créme brulée receptjét épp úgy a kisujjából rázza ki, mint a könyveléséhez szükséges jogszabályokat. Olyanná, akinek a lábánál mindegy, hogy két, három, vagy öt gyerek rohangál, mindegyikre egyformán tud figyelni. Olyanná, aki eközben pontosan akkor metsz és ültet, amikor itt az ideje, a kamrájában pedig mosolyogva sorakoznak a nyáron eltett befőttek és lekvárok. (Ja, és az üvegeken saját tervezésűek a címkék.) Olyanná, aki csodás háziasszony, tökéletes alkalmazott vagy főnök, odaadó feleség és vonzó nő. Olyanná, aki tud időt szakítani a sportolásra épp úgy, mint a lelki fejlődésre, aki elemzi magát és környezetét, hogy jobb ember legyen, de közben a szellemét is frissen tartja könyvekkel, színházzal, koncertekkel.

Aztán eljött a nap, amikor egyszerre voltam feleség, háziasszony, anya és alkalmazott és nő. Csak kapkodtam a fejem. Hogy lehetek ez mind egyszerre? Ha a gyerekeket összeszidtam, lelkiismeretfurdalásom volt. Ha nem főztem minden nap, akkor is. Ha elmaradtam a munkámmal, mert mind a három gyerek lázasan feküdt itthon, elégedetlenül korholtam magam. Ha nem voltam jókedvű minden este, amikor a férjem hazajött, szégyelltem.

Aztán egyszer csak rádöbbentem: mindez épp úgy hozzátartozik a nőiséghez, mint az az ideális kép, amit nyilván rózsaszín szemüvegen keresztül alakítottam ki a nőkről fiatalkoromban. És azt is be kellett látnom: lehetetlen küldetésre vállalkozom, ha állandóan csak MEGFELELNI akarok, és tökéletesen hasonlítani egy általam kitalált ideához. Mert akkor nincs egyensúly, nincs harmónia.

Ahhoz, hogy boldogan tudjak lehuppanni a fotelba egy bögre tejeskávéval a kezemben, kellenek olyan napok is, amikor erre esélyem sincs. Ahhoz, hogy értékeljem, ha végre sikerült mindenkinek olyat főznöm, amit szeret, néha szükség van arra is, hogy csak a tegnapi rakott krumpli maradékát nyammogjuk el vacsorára. Ahhoz, hogy örüljek annak, ha a gyerekek egész nap nem vesznek össze, muszáj megélnem, hogy időnként hetekig nem bírják egymást elviselni. És ahhoz, hogy magamra értékes nőként tudjak tekinteni, kell, hogy legyenek hibáim, amiket igyekszek kijavítani, gyarlóságom, amin próbálok úrrá lenni, és gyengeségeim, amik miatt arra törekszem, hogy erősebb legyek.

Boldog Nőnapot nekünk!