Nyilvános szoptatás: nehezebb, mint gondolnánk!

Az, hogy egy nő bármikor megszoptathassa kisbabáját – akár úgy, hogy nem takarja el a mellét, alapvető igény. Ám, mint tudjuk, ez korántsem ennyire egyértelmű és kivitelezhető a gyakorlatban. Egy anyuka gondolatai.

„Az internet tele van parkokban üldögélő és boldogan, mosolyogva szoptató anyukák képeivel, amik nagyon szépek, ugyanakkor nem igazán tükrözik a valóságot. Mert amikor nem otthon vagyunk és muszáj megetetni a kisbabámat, akkor általában nagyon nehéz olyan helyet találni, ahol ezt megtehetem. A kisbabám télen született, így sokáig eszembe sem jutott az utcán, parkban, stb. szoptatni – túl hideg lett volna hozzá. De ahogy beköszöntött a tavasz, egyre több időt töltöttünk házon kívül, így természetesen mind többször fordult elő, hogy a kicsi nem otthon éhezett meg.

Az anyatejnél nem létezik természetesebb táplálék, így biztos voltam benne, hogy nyugodtan szoptathatok bárhol és bármikor, akár egy ebédelő tömeg közepén. Egy napon az egyetlen ilyen hely egy naptól felforrósodott szék volt, ami azonnal égetni kezdett, ahogy leültem rá. De mivel máshová nem tudtam elhelyezkedni, elővettem egy szoptatókendőt, és kivételesen a fejemre tettem, hogy védekezzek a napsugarak ellen. Ám még így is túl meleg volt, így inkább felálltam a kisbabámmal és odamentem az autómhoz. Ám a kocsi is a tűző napon állt, ezért gyorsan bepakoltam mintegy 10 kilónyi ételt, amit vásároltam, betettem a kisbabámat az gyerekülésbe, és átnavigáltam a kocsit egy árnyékosabb helyre, miközben egyre jobban lüktetett a fejem a forróságtól és a baba sírásától.

Végre találtam egy hűvösebb pontot a parkolóban. Kinyitottam az összes ajtót, hátrahúztam a vezetőülést és végre elkezdtem szoptatni. Egy pillanattal később beállt mellém egy kisfurgon, tele férfiakkal. Mint kiderült, annak az étteremnek a tulajdonosa is köztük volt, ahol az imént sikertelenül próbáltam szoptatni. Ahogy elkezdtek kiszállni, akaratlanul elkaptam egyikük pillantását. Mivel a kisbabámat (és a mellemet) eltakartam, nem láthatták, miért is ülök ott az autómban nyitott ajtónál, mozdulatlanul. A pasas csak bámult rám, én meg éreztem, ahogy felmegy bennem a pumpa. Hangtalanul a kisbabámra mutattam és azt formáltam a számmal: „Szoptatok!” A férfiak azonban csak annyit értettek, hogy arra a fura csomagra mutogatok az ölemben.

Végtelennek tűnő pillanatok után a kisbabám végre teleette magát, én pedig a vállamra tettem őt büfiztetni. A pasik is megnyugodtak, amikor meglátták, mi is a helyzet. Aztán még jobban zavarba jöttek.

„Ne haragudjanak, de talán útban van az autóm? A kisbabámat szoptattam.”

„Mi?”, kérdezte az egyikük.

„A kisbabámat szoptattam.”

„MI?”

„A KISBABÁMAT SZOPTATTAM!!!”

“Ó, rendben van!”

Miközben kiszálltam a kocsiból és bekötöttem a kislányomat az ülésébe, odaszóltam az egyiküknek. „Igazán jó lenne, ha az étteremben volna egy szoptatóhelyiség.”.

“Mi?”

“Jó lenne az étteremben egy hely a szoptató anyukáknak!”, kiabáltam hangosabban.

„Ne haragudjon, mit mond?”

“Hagyjuk, nem érdekes…”

“MI?”

Erre már nem válaszoltam, csak lenyomtam a gázpedált és elviharzottam onnan. Amint hazafelé tartottunk, egyre dühösebb lettem. Értem én, hogy nem minden nyilvános helyiségben éri meg szoptatószobát fenntartani, de olyan helyeken, ahol az anyák nyilvánvalóan sok időt töltenek (áruházak, bevásárlóközpontok, éttermek, kávézók, stb.), ott egyértelműen lenne rá igény. Ráadásul, ahol tudvalevőleg működik szoptatóhelyiség, ott több időt fognak eltölteni az anyák, ami az adott üzletnek is jövedelmező.

Fontolgatom, hogy írok egy levelet a fenti étteremnek, amit ők valószínűleg tökéletesen figyelmen kívül fognak hagyni. Valahogy így fog kezdődni: „Ha már vagyok olyan kedves, hogy egy üveg kézzel préselt kókuszvízért 30 dollárt maguknál hagyok, a legkevesebb, amit cserébe elvárhatok, az egy tágas szoptatóhelyiség egy kényelmes fotellel. És sajtkóstolóval Esetleg muffinnal. Köszönöm.”

Hány karakter ez? Lehet, hogy ki kéne raknom a Twitterre.”

Forrás: babble.com