Ó nagymami, drága nagymami!

Soha, senki nem tudott olyan finom fánkot sütni, mint az én drága nagymamám! Na meg a palacsinta és a nála töltött nyarak édes emléke is felejthetetlen! Amikor egész nap kint a szabadban, kacsák, nyulak között életük az életünket, és még szabadon jártunk mezítláb a „pusztában”…

Nagyon szerettünk a mamánál lenni a tesómmal. Na, nem azért, mintha ott mindent szabadott volna, nem, a világért sem. Viszont a nagyanyánk a kedvünkre sütött-főzött, és hagyta hogy, mi pesti unokák élvezzük a természetet és az unokatestvérek társaságát.

Megengedte például, hogy feltúrjuk az egész kertet azért, hogy medencét ássunk. Egy egész hétvége ráment a próbálkozásra, persze sikertelenül. Kaptunk hozzá mindent, amit csak kértünk, ám a medence ott maradt kiásva és használatlanul. Persze az eszünkbe sem jutott, ki fogja visszatúrni a mi kis játékunkat…

Sokszor aludtunk ott a vidéki kis házban. Gyerekkoromban féltem éjjel, ráadásul ott mindig vaksötét volt a szobában éjszaka. Tényleg az orrom hegyéig sem láttam, és mindig arra gondoltam, hogy hamar reggel lesz, csak gyorsan el kell aludni. Ma is emlékszem a teljes sötétségre és a suttogó beszélgetésekre.

Aztán emlékszem, a mamánál volt egy ágy, ami szalmával volt töltve… még a szagára is emlékszem. Talán ilyen már nincs is… és nincsenek óriási dunyhák sem, amiben elvesztünk annak idején, de csuda melegek voltak! Na, és arra is emlékszem, hogy én nem tegeztem a nagyszüleimet. Egészen kicsi koromtól „csókolom”-mal köszöntem nagymamának és nagypapának is, ahogy anyukám is tette.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!