Pál Feri boldogságkeresői

Mintha nem akarna véget érni az év. A tanév. A pálferis év. Rögtön egy rövid lábjegyzet leendő pálferi rajongóknak: Pál Ferenc katolikus pap tíz éve tart rendszeresen előadásokat most már közel hétszáz fiatalnak (és idősebbnek).

A keddi alkalmak hetvenöt percben az önismeret, párkapcsolat, család, férfi-nő kapcsolat kérdéseit boncolgatják egy katolikus pap tolmácsolásában, aki mentálhigiénés szakemberként jártas a modern pszichológia fenti témákra vonatkozó szakirodalmában, és gyakorló lelkigondozóként konkrét esetekkel is színezi (néha árnyalja) meglátásait. Teszi mindezt kivételesen szórakoztató, már-már show-szerű formában. Kritikusai rendszerint éppen ezt a szórakoztató-elemet kifogásolják (túl sok a poén, kevés az „anyag”), de talán nem véletlen, hogy az évek óta egyre szűkebbnek bizonyuló Szentkirályi utcai előadó helyett idén áprilistól a Millenáris Park Teátruma a helyszín, ahol a korábbinál kisebb gondot jelent a helyfoglalás. Jelen sorok írója azonban elfogult „fan”, az ítéletalkotás így az olvasóra vár: www.palferi.hu, ahol meghallgatóak az előadások.

Az iskola kapui tehát rég bezárultak, tombol a vakáció, Pál Feri a népes hallgatóság lelkesedése ellenére is tartja magát ahhoz, hogy pedagógusként a keddi alkalmak alól felmentést ad magának szeptemberig. A pálferis életérzés azonban újabb és újabb közeget követel magának a nyárban.

De mi is ez a hétről hétre, keddről keddre felcsillanó remény, amely nélkül több száz fiatal nem tud élni két hónapig? Mi az, ami miatt az utolsó keddi alkalom után még egy gálaesttel zárnak a Teátrum kapui (vicces-rímes színdarab az előadások témáit feldolgozva)? Ami miatt a záró gálaest után még egy záró-záró buli szerveződik, amit már csak egy táborral lehet überelni, hogy aztán már alig kelljen várni a szeptemberi újrakezdésre?

Mitől pálferisek ezek a programok? Azon túl, hogy nyilvánvalóan Feri személye a katalizátor, és mint a bükkszéki egyhetes tábor ismertetőjében szerepel, a táborban „Feri is velünk tölt majd néhány napot”.  Mint később kiderül, a „Mester” tényleg csak jelen lesz – vagyis beszélget, strandol, na és persze hivatásából adódóan misézik; de nem tart előadást, nem vezet kiscsoportos beszélgetést. Egyszerűen csak részt vesz. 

A bükkszéki három nap felépítése első ránézésre hagyományos ifjúsági tábor. A helyszín úttörőtáboros időkből ittmaradt fa (pléh?) házas szállás. (Ma Magyarországon nagyobb tömegek nem tudják normális áron, emberi körülmények között álomra hajtani fejüket.) Az igazán vagányak már valamilyen, ízlésüknek megfelelő kalandos három nap után érkeznek a nagytáborba: gyalogosan, biciklivel, vagy éppen kenutúrát követően. Az előtúrás csapatok már előrébb járnak az összekovácsolódásban, de a „klikkek” hamar összemosódnak. Sőt, Feri, első megszólalásában viccesen megjegyzi: külön köszönti azokat, akik még soha nem voltak keddi alkalmon („Titeket még jobban szeretünk.”)

Az ellátás is ismerős: átható (mosogatólére emlékeztető) menza szagból ízletes ételek bontakoznak ki, vasárnap a kötelező rántott hússal zárul a menü. Harmincas gyomrunk kicsit felmordul, amikor a második nap is fóliázott szalámiból, olvadozó vajból és zsömléből álló hideg ellátmányt kapunk ebédre, de hiába, a kirándulás nem maradhat ki, a strandbelépőnk is része a csomagnak, a kényelmet legyőzi a praktikum, és mi előhívjuk magunkban fiatal cserkész énünket, aki egy jó programért bármilyen viszontagságot elvisel. Még az általában kedves konyhásnénik morgását is, akik láthatóan nincsenek felkészülve ennyi adag kávé lefőzésére. Ez most egy ilyen „nyaralás”.

A  szervezők már-már kínosan ragaszkodnak a pálferis hagyományhoz. Ahogy Feri keddenként mindig ügyel arra, hogy ne legyen „papos”, a tábor sem akar kifejezetten katolikus (egyházias, vallásos) lenni, és nem is az.  Feri a szombat esti misében fel is menti mindazokat, akiknek a mise, mint olyan, vagy annak egyes elemei (fel kell állni, énekelni kell) idegenek lennének – érezzék csak magukat egészen szabadnak abban, ahogyan jelen vannak. Van hangulatosan berendezett imaszoba Taize-i énekekkel, de semmi sem kötelező. A szombat esti mise prédikációjában kis ízelítőt kapunk a keddekből: inkább van szó spiritualitásról, mint Istenről; mély, minket hajtó vágyakról, semmint kötelezően teljesítendő feladatokról vagy parancsokról; és boldogságról, a boldogulás helyett. Felszabadító és egyben inspiráló azoknak, akik egyelőre még csak keresnek. (A transzcendenst? Valamiféle felsőbb irányítást? Gondviselést? Spiritualitást? Boldogságot?)

A reggeli ima (inkább elmélkedés, gondolatébresztő) szintén fakultatív – a későn kelők még bambulhatnak a napközis tea felett (ugye mindenki érzi a szájában a túlcukrozott, halovány sárga löttyöt? remek napindító egy tábori reggelen). Mint ahogy minden más is fakultatív. Minden ízében és mozzanatában tábor ez tehát – felnőttekre hangszerelve. Minden van, ami egy táborban lenni szokás, de semmi sem kötelező. Tülkölő kocsi fújja az ébresztőt, de vígan átfordulhatunk a másik oldalunkra. Aki veszít, szabad akaratából veszít: jó programot, beszélgetést, nevetgélést, rácsodálkozásokat, ismeretségeket.

A klasszikus kézműveskedés-táncház-diszkó-gitáros éneklés napirendi pontok mellé bekúsznak a keddeket idéző programok: az „Emberfaragás” címet viselő workshopon lelkesen gyűjtögetjük a férfias férfi és a nőies nő tulajdonságait; minden reggel békakirályos-szegénylegényes népmesével indulunk útnak, hogy aztán egész nap bogozhassuk a szimbólumokat és a happy endbe torkolló fordulatokat;  egy este pedig vendégünk Oloffson Placid atya, aki tíz év Gulágon eltöltött idő – és sok más drámai tapasztalat – után hihetetlen lelkesedéssel beszél az élet örömeiről.

De talán mégsem ezekben rejlik a pálferis tábor titka. A kulcs ugyanis a résztvevőkben van. Ők a mai egyedülálló harmincasok (negyvenesek, ötvenesek? – pontos adatokkal majd az a közelmúltban az előadást hallgatók körében készített felmérés tud választ adni, amelynek feldolgozása még folyamatban van), akik kifogytak a helyszínekből. Az ismerkedős helyszínekből.  Már nem járnak főiskolára, egyetemre; rájöttek, hogy a munkatársak köre véges; a szórakozóhelyek pedig ritkán válnak számukra mély ismeretségek kiindulópontjává – már ami a szó spirituális értelmét illeti. Harmincasok (negyvenesek, ötvenesek), akik az ebéd közben, strandon, hegymenetben könnyedén indított beszélgetéseikben az átlagosnál gyakrabban használnak olyan szavakat, mint önismeret, önértékelés, anya-és apakomplexus, projekció és társaik (a keddek kedvenc témái). A párbeszédek villámgyorsan elkanyarodnak a párkapcsolati történetek felé: régi sérelmek, sebek, felbontott eljegyzések, elsunnyogott vagy éppen drámai szakítások, újrakezdések és tévedések. Filozofikus eszmefuttatások az ideális férfiról és nőről. De sokkal inkább húsba vágó kérdések a jól működő párkapcsolatról és végső soron a boldogságról. Mindenezek nagyon intenzíven jelen vannak a tábori közbeszédben. Harmincasok (negyvenesek, ötvenesek…), akik keddről-keddre keresik és kutatják, hogyan lehetne jól csinálni, jobban csinálni. Az életet, a kapcsolatokat, a boldogságot.

Mielőtt egy terápiás tábor képe jelenne meg szemünk előtt, ne úgy képzeljük el, hogy szinte kötelező ezen csámcsogni. Egyszerűen ez a légkör lengi körül a résztvevőket. Ez a problémakör (feladat?) köti össze őket – a párkeresés (párkapcsolat, családi élet művészetének) mindent átszövő témája, ami aztán a táncház szünetében, a büfésorban és a röplabda meccs szurkolótáborában önkéntelenül is felüti a fejét.

És a tábor sikermutatója? Telefonszám és e-mail cím cserék, trendibbeknek fészbukos, konzervatívabbaknak iwiwes bejelölés – bizonytalan jövőt ígérő, de bontakozó kapcsolat-kezdemények, amikből bármi lehet. Vagy valami. Egy biztos: szeptember harmadik keddjén találkozunk – ez a reményteli vágy visszhangzik a búcsúmondatokban. Akkor tehát szeptember 20-án a Teátrumban tovább keressük a boldogságot!