Privát ételosztás a parkolóban

Amikor a fiam beteg, mindig aggódom. Túlságosan is. Nem tehetek róla, de annyira szívbe markoló, amikor egy (kis)gyerek beteg és levert… Így volt ez azon a forró szombati délutánon is, amikor az ügyeletes gyógyszertár felé autóztam, hogy a „mindig hétvégén elfogyó” lázcsillapítót beszerezzem.

A patika autóval megközelíthetetlen lévén parkolóhelyet kerestem egy 10 emeletes panelház előtti kocsihalmazban. Egyetlen üres rést találtam csak, ahová be is préseltem a kocsimat. Ebben a pillanatban azonban valami nagyon furcsára lettem figyelmes.

A közvetlenül mellettem álló sokéves kombi Opel mögött rendkívüli dolog történt. Egy idős házaspár férfi tagja az autó elejében ült és a rádiót állítgatta, míg hátul a nyitott csomagtartó mögött hevenyészett sor álldogált. 8-10 szemmel láthatóan hajléktalan férfi és nő várta, hogy rá kerüljön a sor, miközben kis tányérkájukat szorongatták kezükben. Az idős házaspár női tagja merőkanállal a kezében adta az egyértelműen házi kosztot a rászorulóknak. Nem óriási mennyiség volt. Éppen egy-két nagyobb lábast láttam csak előtte, amelyből jókedvvel adta az ételt azoknak, akiknek más aznap nem jutott. Közben hallom, hogy halkan, valamiféle egyházi zene – talán a Katolikus Rádió – hangja szűrődött ki a hangszórókból. Nem térítgettek – csak finoman szólt a zene.

Nem nagy dolog – mondhatnák rá legyintve néhányan. De én erre azt mondom, hogy ez igenis nagy dolog. Óriási! Hiszen, ha csak minden második ember ilyen odaadó lenne, más lenne ez a társadalom, sőt az egész világ! „Csak” annyit tett ez a két idős ember, hogy nagyobb adag ebédet főztek és azt szeretetből odaadták a rászorulóknak – akik láthatóan várták már őket, tehát nem egyszeri alkalomról volt szó.

Ezt kéne példának állítani gyermekeink elé! Nem nagy dolgokat, hanem óriásikat!

Megvettem a gyógyszert. A hajléktalanok jól laktak. A fiam láza lejjebb ment – tudott kicsit pihenni. A nyugdíjas házaspár pedig örök időkre kapott valamit a szívébe.