Rákász Gergely: “Várom, hogy ott tartsunk a fiammal, hogy meglegyen a mi apás, fiús időnk”

A 9 hónapos Márton édesapja. Arról faggattuk Rákász Gergely koncertorgonistát, hogy művészként miként éli meg az apaságot. A hétköznapokban vajon pelenkázik, mesél és játszik a kisfiával? Vagy inkább arra a korra vár, amikor a kommunikáció már gördülékeny lesz apa és fia között? Az apaságról, a hétköznapokról és arról beszélgettünk, vajon, hogyan tud a szülő jól nevelni és jót tenni, amikor a gyermekét terelgeti az élet útvesztőjében?!

Családháló: Milyen érzés „művész” édesapának lenni? Készült erre a feladatra?

Rákász Gergely: Nagyon készültem rá. Az, hogy Márton érkezik majd, egyszer csak bekerült a lelkembe, a tudatomba, onnantól fogva alig vártam, hogy megszülessen.

Az, hogy ez milyen művészként, ez egy nagyon izgalmas gondolat, mert úgy tudom, hogy milyen nem művészként, hogy időről időre szembekerülök a civil társadalommal, a gondolataimmal.  Nagyon sokan gondolják azt, hogy az anyaság vagy az apaság egyfajta végcél, akkor, amikor az életüket szervezik. Ezt borzasztóan nehéz összeegyeztetni azzal a végcéllal, amit az ember művészként, egy adott műalkotásban, vagy színpadi alkotásban véghezvisz.

G.B. Show írt erről nagyon izgalmas gondolatokat. Amikor művész házasodott az egyik írásában egy polgár asszonnyal, akkor azt írta, hogy vigyázz nagyon – mondja a főhősnek a barátja – mert az asszony életet teremt, a művész pedig lelkeket. A nő életcélja az élet teremtése, és amikor betölti ezt az életcélját, akkor mindent alárendel ennek. A te művészetedet is alárendeli ennek a teremtésnek. A művész lélekteremtése ugyanolyan fontos G.B. Show írása szerint, mint az asszonyé. Ezt összeegyeztetni, na most ezt érzem most a bőrömön.

CSH: Mennyire sikerül helytállnia koncertorgonistaként és apaként párhuzamosan?

RG: Egyrészt ott van egy gyönyörű dolog,  az apaság, amikor elém kúszik a fiam – már két hete megtanulta – akkor elolvadok, hogy milyen óriási, hogy már ilyet tud, és kommunikál és pontosan tudja, hogy mit kell csinálnia azért, hogy fölvegyem. Az összes ilyen gyönyörű és szép dolgot csinálja. Ezzel egy időben helytállni a színpadon, úgy, hogy ne szenvedjen csorbát az a fajta minőség, ami a művészetet számomra jelenti, ez kihívás.

CSH: Mennyire húz haza a szíve egy-egy hosszabb nap után?

RG: Azt megélni, amikor például Mozartot gyakorolok és készülök az ez évi koncertsorozatra, de egyébként tudom, hogy vár otthon a fiam és nekem még el kellene játszanom huszonötször a darabot, mert ez csak akkor lenne igazán jó, akkor lenne igazán tökéletes, a gyakorlás borzasztó nehéz.

Azért azt is tudom tudatosan, hogy az, hogy ő otthon vár engem, az, hogy együtt töltök vele időt és nem huszonötször játszom még el az adott darabot, az egy egészen másfajta készülés. Mert ez rányomja a bélyegét minden alkalommal magára a műalkotásra is, annak az előadására. Izgalmas, komplex rendszer ez, azt gondolom ezt felfedezni újdonsült apaként.

CSH: Az első perctől tudta „kezelni” Mártont? Ön mennyire tud belefolyni a hétköznapokba? Milyen kapcsolatot tud kialakítani vele?

RG: Ez egy adekvát kérdés. Lehetne ezt megközelíteni minden bizonnyal racionálisan, hogy persze minden megváltozott és mostantól csak a gyerek van a középpontban, ez azonban nem így van. Egészen egyszerűen van 20 perc, amíg Mártonnal kettesben végigvesszük az összes játékát, eltologatjuk az autókat, mosolygunk, hintáztatom, „zsip-zsup kenderzsuppot” játszunk, énekelünk. Aztán utána vége. Én pontosan tudom, hogy nálam az „igazi” apaság ott kezdődik, amikor majd elkezdek vele összenőni, amikor már érti a mesét, amikor már válaszol, amikor már valamiféle szellemi kapcsolat lesz közöttünk.

CSH: A felesége ösztönösen kezeli az anyaságot?

RG: Annyira női időszak még ez és engedje meg, hogy itt most jó értelemben véve szexista legyek: látom a feleségemet, hogy milyen gyönyörűen végzi ezeket a női dolgokat, pl. úgy meg tudja nevettetni, pontosan tudja, hogy mikor kell felvennie, mikor kell, hogy a földön hagyja, hogy egy kicsit hisztizzen. Megvannak ezek az ősi női ösztönök. Nem tudom, hogyan, de csinálja, és jól csinálja. Én ilyen szempontból másként működök. Be van készítve a fejemben a nagy indián könyv, meg be van készítve a fejemben az Ezeregyéjszaka meséi és társai.

Nagyon várom, hogy ott tartsunk a fiammal, hogy meglegyen a mi apás, fiús időnk. Amikor elmegyünk bringázni, amikor kimegyünk és fölfedezzük a világot együtt, mert ez meg olyan férfi dolog, és tudom, hogy abban jó vagyok.

CSH: A fiatalokkal könnyen szót ért?

RG: Mindig megkérdezik a szervezők, amikor diákkoncerteket tartok, hogy milyen korosztályt hozzanak és én ott is mindig nyilvánvalóvá teszem, hogy hozhatnak bármilyen korosztályt, de legjobban a középiskolásokat tudom kezelni.  El tudom mesélni a pici gyereknek, hogy csörgedezik a csermely, hogy most itt szaladnak az őzikék, de ebben Halász Judit művésznő sokkal jobb.

Összefüggéseket megvilágítani a zenén belül, abban erős vagyok és ezt tátott szájjal figyelik a tinédzserek, és tudom, hogy a saját fiamnál is így lesz, hogy megbeszélem majd vele, hogy miért villámlik, és azt is, hogy miért esik az eső.  Ezeket a beszélgetéseket nagyon várom. Most azonban, 20 perc a kommunikációnk. Igyekszem mindig segíteni, előfordul gyakran, hogy reggelente játszom vele egy órát, ha tudom, hogy a feleségem egész éjjel fent volt vele, mert nyűgös volt Márton. Így az édesanyja is tud még egy kicsit pihenni. Ilyenkor érzem igazán, hogy feladatom van és szükség van rám. Van beosztásom: tisztába rakom, utána megetetem, tudom azt, hogy melyik játékkal szeret ilyenkor játszani. Ez igazi férfi feladat. Be lehet osztani. De az, hogy mi történik otthon egész nap, miközben én Mozartot gyakorlok, az misztérium.

CSH: Ön képes lenne Mártonnal egy teljes napot végigcsinálni?

RG: Ha nekem kéne egyedül vele lenni egy teljes napot, azt nem tudom, hogy oldanám meg.

CSH: Előfordult már, hogy a felesége felhívta, hogy elfáradt nap közben? Hogy elege van? Menjen haza korábban és segítsen?

RG: 9 hónap telt el, előfordulhat, hogy ez még hátra van, hogy felhív, hogy azonnal gyere haza és csinálj a gyerekkel valamit, de ilyen egyelőre nem volt. Nagyon kedvesen és jól kezeli a hétköznapokat a feleségem.

CSH: A nők szeretnek „csak úgy” telefonálni a párjuknak napközben.  Önöknél mi a szokás?

RG: Sokszor a szememre veti a feleségem, hogy „fél” felhívni napközben.  Ami ugye állandó konfliktus – nemcsak a saját kapcsolatomban, hanem a környezetünkben élő pároknál is azt látom-, hogy a hölgyek nagyon gyakran csicsergősen felhívják a másikat, hogy elmeséljék, éppen mi történik velük. Ez a nőknél tökéletesen működik, mert ők képesek több helyre figyelni egyszerre és simán félbehagyják a mondatot. Elmondják, hogy vannak, csacsognak negyed órát, aztán folytatják a mondatot ott, ahol abbahagyták. Ha engem egy mondat közepén felhívnak, akkor harapok. Főleg a gyakorlás közben vagyok érzékeny erre. A gyakorlásnak van egy fázisa, amit „favágó” munkának hívok, amikor az ember már minden hangot tud, de még játszania kell, hogy a tudatalattijába, az idegrendszerébe egyszerűen beégjen az adott mű. Ha a közepén vagyok ennek és fölhívnak kedvesen, hogy meséljenek az aktuális történésekről, akkor pont kidobhatom azt a munkámat az ablakon, amit előtte végeztem, mert pont a tudatalattimba nem égett még be. Ezt a feleségem már tudja, és ha ég a ház, akkor csörög, de még akkor is jobb, ha a tűzoltókat hívja.

CSH: Kicsit visszatekintve a múltba: Ön jelen volt, amikor a fia született?

RG: A folyosón voltam, mert császármetszéssel született. Mindemellett mondhatom azt, hogy jelen voltam, mert együtt vártuk és aztán az én kezembe adták, amikor megszületett, és volt egy gyönyörű misztikája az egész eseménynek. Reggel volt, a folyosó már nem volt kivilágítva, egy sötétszürke árnyalatban úszott a folyosó. Az egyetlen fénycsóva a műtőből szűrődött ki. Én ott ültem a félhomályban, a fény pedig kiáramlott a műtőből, ahol egyszer csak fölsír valaki. Ez gyönyörű és torokszorító élmény volt. Jelen is voltam, meg nem is.

fotó: SlamDesign

CSH: A koncertek miatt sokat utazik. A családja ezt már megszokta vagy azért nehéz nekik?

RG: Belenőtt a család abba, hogy az én életem ilyen. Van, hogy zavarja őket persze, és örülnek, ha otthon vagyok, másrészről ez egy „művész-civil” irányú kérdés, mert az ember munkát válthat, de hivatást, azt nem. Pláne nem szenvedélyt. Nagyon nehéz ezen a ponton váltani és azt mondani, hogy rendben, most nem vállalom el ezt vagy azt a munkát. Abban egyáltalán nem hiszek, hogy ha megérkezik a család életébe egy gyerek, akkor ott két embernek föl kell adnia önmagát azért, hogy kiszolgálja a gyereket. Azért nem szerencsés, mert minden embernek van célja, és ez nem kerülhet az életén kívülre, mert abban a percben, amikor a cél elkezd önálló életet élni, onnantól kezdve az, aki kívül helyezte azt az életén, az csalódott lesz. Megbántott lesz, az egy fél életet fog csak élni.

CSH: Ön szerint az a természetes, hogy a gyermek alkalmazkodik ahhoz a családhoz, amelybe beleszületik és nem fordítva, ugye?

RG: A fiamnak és szerintem mindegyik gyereknek azt kell megtanulnia – ahogy a szelleme fejlődik, hogy fel kell vennie a ritmust, meg kell tanulnia azokat a játékszabályokat, amelyek abban a családban vannak, ahová megérkezett. Természetesen most mi már hárman vagyunk, egy egység, de sem a feleségem, sem én nem válhatunk meg a lényünknek egyetlenegy részétől sem, azért mert Márton megérkezett. A gyermek születése járhat engedményekkel, de nem önfeladással.

CSH: Ha a szülő feladja magát a gyermeke miatt, akkor a gyerek is megérzi ezt, ő sem lesz kiegyensúlyozott.

RG: Ez az élet egyik nagy csapdája, hogyha évtizedeken keresztül nem valósítottuk meg önmagunkat. Mindig azt mondják nekem, hogy neked szerencséd volt, mert gyerekkorodban rátaláltál arra, amiben jó vagy. Ez szerintem irányított dolog: a feladat szerintem, ha nincs is, keressen mindenki egy hobbit magának, amit akkor is csinál, ha tiltják. Ha megfelelő elfoglaltsága vaaz embernek, és ha ebből még a megélhetését is biztosítani tudja, akkor ez egy ideális életösszetétel. Ha nem pénzkereseti lehetőséget lát benne, akkor is kitölti az életét egy olyan dologgal, ami az önmegvalósításának a csúcsa.

CSH: Számtalanszor hallani a családokban, hogy majd fiam/lányom ez lesz a hivatásod. Nagy a veszélye annak, hogy a szülők a saját vágyaikat erőltetik a gyerekükre?

RG: Nagyon könnyű úgy látom abba a csapdába beleesni, hogy nem találunk célt és akkor hirtelen mindent meg akarunk valósítani a gyerekben. Azt, hogy nincs meg az emberben a kiteljesedéshez való erő, pl. világéletében szeretett volna zongorázni, vagy balettozni, csak igazából a vízhólyagokat nem akarta soha a lábára, meg igazából a hat órányi ülést nem akarta soha, ami a zongorázással, orgonálással jár. De amikor aztán jön a gyerek, akkor nagyon kényelmes azt mondani, hogy ja, én most érted mindent feladtam és majd te leszel pl. vízilabdázó. Óriási csapda. Nagyon sok családban látom magam körül, hogy félbehagyott életek vannak. Persze, mindezt jól csinálni, gyönyörű életfeladat.