Regényből valóság – Zsúnyi Illés története 1. rész

Egy család széthullása

Illés délvidéki paraszt családból származott: öt fiú közül ő volt a harmadik. A Nagybara partján egy kis faluban nőtt fel. Boldog, szeretetben eltöltött gyerekkora volt. Télen a faluban, nyáron a falutól 6 kilométerre lévő tanyán éltek. A szorgalmas munka eredményeképpen minden megtermett, a kertben, meg a földön.

Az első hiány az életében édesanyja halálával következett be. A tragédia váratlanul csapott le a családra, nem tudtak fölkészülni, még annyira sem, hogy az asszonykéz hiányát valami módon pótolják. Sem a főzést, sem a ház körüli asszonymunkát nem tudták elvégezni. Az édesapának nagy nehézségeket jelentett a család egyben tartása.

Illést az egyik nagynénje vette magához. Mivel jó fejű gyerek volt, azt tervezték, hogy a polgári után gépipari iskolában tanul majd tovább. A háború azonban minden tervet magával sodort. Egyre bizonytalanabb lett a helyzet: bevezették a jegyrendszert, a soknemzetiségű Délvidéken egyre nőtt a feszültség. Az anyaországból érkezett és ott dolgozó családok egyre nagyobb számban kezdtek hazaszivárogni. A front felől is csak nyomasztó, rossz hírek érkeztek. Illés fejében is – mint akkor annyi más fiatal fejében – elkezdett zakatolni a gondolat: talán el kéne menni itthonról. Talán máshol, az anyaországban több esély lehetne tanulásra, munkára, pénzkeresetre. Végül sok töprengés után megszületett az elhatározás: menni kell.

Háború van, háború!

Sok sírás, búcsúzkodás után 1944. október elején kilenc fiatal fiú indult Temerinből. Mind valami jobbat szerettek volna az élettől. Hátizsákjukban vitték a szülők, testvérek, rokonok szavait, szeretetét, némi élelmet, és a reményt, hogy valami jobb vár majd rájuk.

A kilenc fiúból egy már Szabadkán visszafordult – mint később kiderült haza már nem jutott, útközben eltűnt valahol. A többiek először Budapesten próbáltak munkát találni, de az állandó légiriadó miatt lehetetlenség volt egyáltalán munka után járni, és elhelyezkedni. Valaki azt tanácsolta nekik, hogy próbáljanak meg Balatonfüreden a hajógyárban találni valami lehetőséget.

Nem sokkal az érkezésük után kiderült, hogy itt sincsenek jobb kilátások, mint Pesten, a légiriadó miatt itt sem lehet dolgozni, a jegyrendszer miatt viszont el kellene helyezkedni. Ekkor találkoztak egy régi temerini ismerőssel, aki azt mondta nekik: Budapesten tudnak róluk, délvidéki menekültekről, oda kell menniük. Mit volt mit tenni, visszavergődtek a fővárosba.

Egy héttel később katonai egyenruhában indultak bevetésre: mindenféle hadianyaggal, élelemmel ellátva próbáltak az orosz csapatok hátába kerülni. Kiképzés és igazi vezetés híján azonban rendkívül gyermeteg hibákat ejtettek. A niklai erdőben éjjel elszakadtak a csapatuktól és reggel szembe találkoztak három orosz katonával, akiket annak rendje és módja szerint el is fogtak. Amíg azon gondolkoztak, mi is legyen, hol is lehetnek a többiek, az orosz katonák is beszélni kezdtek. Elmondták, hogy nagyon sokan vannak, és támadásra készülődnek. Egyszer csak a közelben megszólaltak a fegyverek. Illésék nem tudták mi történt, azt sem, hogy a szakaszuk többi tagjával mi lehet, így végül inkább megkérték az oroszokat vezessék őket a saját parancsnokságukra. Az oroszokat meg nem kellett kétszer kérni…

Fogságban

Egy közeli ház pincéjébe vitték őket, ami valószínűleg korábban is fogolyszállás lehetett, mert rengeteg tetű volt a helységben. Itt megtörtént az, amit Illés addig csak hallomásból ismert: megtetvesedtek, de olyan mértékig, hogy nem volt többet egy perc nyugtuk sem.

A kihallgatások is elkezdődtek Illés először azt gondolta ki, hogy letagad mindent, és azt mondja majd, hogy ő nem is volt katona, csak haza akart szökni Temerinbe. A tolmács készségesen fordított mindent, sőt, ha esetleg olyasmit mondtak, ami rossz színben tüntette fel őket akkor még szólt is, hogy erről inkább ne beszéljenek. A kihallgató tiszt azonban nem hitt Illésnek, és külön cellába záratta. Ez a helyiség egy sötét, hideg pince volt, semmi sem volt benne. Két napig senki sem nézett Illés felé, így teljesen kétségbe esett, és elhatározta, hogy inkább mindent bevall. Akkor visszahelyezték a többiekhez, Két hétig vártak kétségek és reménységek közepette. Sokat emlegették az otthoniakat, vajon mi lehet velük, de csak a szívük fájdult meg tőle.

Aztán egy nap kinyílt a zárkaajtó, a helyi iskolába szállították őket. Itt derült ki számukra, hogy az alakulat többi tagja, akiktől még az erdőben szakadtak el, megvan sőt, ők is ítéletre várnak.

A szovjet katonai bíróság pedig nem sokat teketóriázott: 1945. január 10-én Illést tíz év kényszermunkára ítélték. A többiek hasonló ítéleteket kaptak, de voltak köztük halálra ítéltek is. A szökést megakadályozandó az is elhangzott, hogy amennyiben a halálraítéltek megszöknek, akkor a többiek is felkészülhetnek a legrosszabbra.

Az utolsó momentum az volt, mikor Illés varrott bőr bakancsát egy orosz tiszt lecseréltette egy katona foszladozó, gumitalpú csizmájára. Még ez sem maradhatott az övé. Másnap a nagyobb településéket elkerülve elindult a menet az ismeretlen, rémisztő jövő felé.

Forrás: Zsúnyi Illés: Nehéz idők. (2009, Nagydorog)
Nyitókép: roncskutatas.hu