“Soha nem fogok megnyugodni, ha esélyt sem kapok, hogy természetesen szülhessek”

Ha valakinek Magyarországon az első két gyermeke császármetszéssel születik, akkor a harmadik várandósságnál szinte minden kórházban programozott császármetszést ajánlanak neki. Mi történik akkor, ha egy nő úgy gondolja, hogy ő inkább megvárná a szülés megindulását? Sőt, esetleg megpróbálná természetes módon világra hozni a babáját…

A császármetszések számának emelkedésével azon nők száma is növekszik, akik a következő gyermeküket várva szeretnének esélyt kapni a természetes szülésre. Hazánk számos kórházában a VBAC-et sem támogatják, az elmúlt időszakban pedig teljesen bezárultak a kapuk azok előtt, akik a két vagy több császármetszés után hüvelyi úton kívántak szülni. Mélykúti Andrea, dúla, az ICAN (Nemzetközi Császármetszés Figyelő Hálózat) Magyarország csoportvezetője elmondta, hogy a tavalyi év vége kedvező változásokat hozott, több, előzetesen császármetszésekkel szült édesanyának is sikerült természetes módon világra hozni a harmadik kisbabáját.

„Sok mindennek kell összejönnie ahhoz, hogy a VBA2C sikerüljön. Fontos a kórházak és az orvosok hozzáállása, a kismama elszántsága, felkészültsége, és az, hogy mennyire ismeri a teste működését, mennyire bízik önmagában. Fontos a megfelelő segítők, támogatók megtalálása, és emellett egy jó adag szerencse is kell. Tavaly két kismama leveleket kezdett írni a kórházaknak és az orvosoknak, úgymond kitaposták maguknak az utat azért, hogy úgy szülhessenek, ahogy szerettek volna. Persze itt nem arról van szó, hogy ezek az anyák minden más megoldástól elzárkóztak, ők egyszerűen csak egy esélyt szerettek volna kapni, hogy biztonságos körülmények között megpróbálkozhassanak a természetes úttal” – magyarázta a dúla, aki évek óta kísér VBAC szüléseket.

Akinek sikerült a VBA2C

Szegi-Holtzinger Zita három gyermek édesanyja, családjával a budapesti agglomerációban él. Eredeti foglalkozása gyógypedagógus, gyermekei születése óta a civil szférában tevékenykedik, elnökségi tag egy babahordozó egyesületben, honlapot szerkeszt és blogot ír. Bár Zita a természetes szülés híve, első és második gyermeke mégis császármetszéssel jött világra. Harmadik babáját várva szívós kitartással felkutatta azt az utat és azokat a segítőket, akikkel együttműködve sikerült elkerülnie a műtétet, és hüvelyi úton világra hoznia kislányát.

Mikor született az első babád, és mi indokolta a császármetszést? Hogyan érintett ez Téged fizikailag és lelkileg?

Az első gyermekem, Csenge 2008-ban született. Egy problémamentes, harmonikus várandósság után, a naivitásomnak köszönhetően jutottunk el a császármetszésig. Terminustúllépés miatt, de valójában egészségügyi indok nélkül megindították a szülést a 40+6 napon, az orvosom ügyeleti napján, pénteken. Választott szülésznőm nem lehetett, dúla felkérésére akkor még nem gondoltam.

A kórházban válogatott módokon háborgatták a vajúdásomat, vadidegenek vizsgálgattak, ki-bejárkáltak az orvostanhallgatók. Az orvosom 5-6 óra elteltével fájásgyengeségre és beilleszkedési rendellenességre hivatkozva műtétet javasolt. Mi vakon megbíztunk benne, meg voltunk róla győződve arról, hogy mindent megtesz értünk. Éppen emiatt sokáig teljesen hamis képem volt a császáromról, úgy gondoltam, én teljesítettem rosszul. A műtét után kétszer az orrom elé dugták egy pillanatra a babámat, este még behozták 5 percre, de csak másnap délelőtt kaphattam meg. Aranyóra (a szülést követő néhány óra – szerk.), szoptatás addig fel sem merült.

Leginkább az első, külön töltött időszak miatt kezdtem el utánajárni, hogyan lehetett volna mindez másképp, és lassacskán ráébredtem, hogy valójában indokolatlanul vágtak fel. Becsapottnak éreztem magam, és elkezdtem fizikailag is rosszul lenni ettől tudattól, főleg miután rájöttem, hogy milyen hátrányoknak és kockázatoknak tett ki ezzel az orvosom engem és a babámat. Bár maga a műtét és a felépülés problémamentes volt, biztos voltam benne, hogy még egy ilyen szülést nem szeretnék.

Mikor született a második gyereked? Próbáltad-e őt természetes úton szülni, miért lett megint császár?

Három évvel később, 2011-ben született meg a fiam, Marci. Fontos volt számomra, hogy természetes úton szülhessek, nagyon felkészültem, olyan orvost és szülésznőt választottam, akikről tudtam, hogy teljes mértékben támogatnak az elhatározásomban. Bár az előjelek nagyon biztatóak voltak, az idő sajnos itt is közbeszólt, a protokoll miatt nem várhattunk tovább, és a 41+3 napon megindították a szülést. Féltem tőle, mert – részben az előző tapasztalatom alapján – tudtam, hogy az indítás egy császáros előzmény nélküli szülésnek is keresztbe tehet, nemhogy egy VBAC-nek, amikor a kórházi szabályok még kötöttebbek, és nem adnak túl sok időt arra, hogy az ember “produkáljon” valamit.

Át kellett esnem egy sor rutin beavatkozáson, a választott szülésznőm pedig teltház miatt alig tudott velünk foglalkozni, így most sem voltak a legjobbak a körülmények annak ellenére, hogy a doktornő megpróbált maximálisan helyt állni. Mivel elég erős fájásaim voltak, sokáig halogattuk az oxitocin adását, de végül sajnos erre is sor került, és olyan ijesztő érzéseket generált, hogy azt hittem, veszélybe került a heg a méhemen. Az orvosom nem akart kockáztatni, így ismét műtőben kötöttünk ki. Utólag kiderült, hogy ép maradt a heg. Abban a helyzetben nem éreztem azt, hogy indokolatlan lett volna a műtét, de valószínűnek tartom, hogy másképp sikerült volna ez a szülés, ha nem indítják, és nem kapok oxitocint.

Az interjú még nem ért véget. Olvass tovább!