Szeretetre éhesen
Óbuda, Kiscelli utca, délután fél 5. Kisebb –nagyobb csoportokban érkeznek a gyerekek, hogy a napból hátralévő időt a szalézi oratóriumban játékkal, tanulással és közös vacsorával töltsék. Sokan az étel miatt jönnek, másoknak ez mellékes, inkább csak törődésre, odafigyelésre vágynak.
Sok éve már, hogy az óbudai szuterén helyiségben, a Don Bosco „bár”-ban elkezdődött a reggeliztető program, ami a korgó hasú gyerekeknek tette könnyebbé a nap elkezdését finom falatokkal, meleg teával vagy kakaóval és útravaló csomaggal. Már akkor látszott, hogy a fiatalok szívesen töltik ott az időt, beszélgetnek, volt, aki a házi feladatát is akkor írta, mert itt kapott segítséget hozzá.
Az iskolai közétkeztetés ingyenessége az ő számukra megoldotta a reggeli kérdését, így a szalézi közösség is rugalmasan alkalmazkodott a helyzethez: az idei tanévtől már nem reggelenként, hanem minden tanítási nap délutánján várják azokat, akik játszani akarnak vagy korrepetálásra van szükségük, a napot pedig közös imával és vacsorával zárják.
Az oratórium egy olyan nevelési helyszín, ahol Don Bosco, a szalézi társaság megalapítójának nevelési módszerével foglalkoznak a gyerekekkel, fiatalokkal.
A kis terem hamar megtelik, így, akinek még tanulni valója van, a könyvtárban talál nyugalmas, csendes helyet. A szalézi szerzetesi közösség tagjain kívül egyetemisták és idősebb önkéntesek is dolgoznak a délutáni programban. Mindenkinek megvan a maga feladata, van, aki korrepetál vagy társasjátékozik, van, aki mesét olvas a kisebbeknek, vagy az ételt és a tízórai csomagokat készíti elő, a felnőtt segítők közül néhányan a gyerekekkel érkező anyukákkal beszélgetnek. Ez azért is fontos, mert az ide járók nagy része a közeli anyaotthon lakója és nemcsak a fizikai és anyagi lehetőségeik gyengék, de súlyos életvezetési hiányosságaik is vannak. Ha sikerül néhány ötlettel, jó szóval, biztatással a régi rossz gyakorlatot megváltoztatni, az már nagy előrelépés a gyerekek életminőségében is.
Karácsonyi angyalok
Adventben szokás, hogy a gyerekek egy kis levélben leírják, hogy mire vágynak, mit szeretnének kapni karácsonyra. Az animátorok (önkéntes fiatalok) segítségével magukról is írnak néhány sort, fényképet ragasztanak a levélbe, így még személyesebb lehet az ajándék. A borítékok jó kezekbe kerülnek, a templomba járó hívők vállalják, hogy teljesítik a kéréseket. (Az egyik évben az én borítékomban a kérés világító sellő Barbie volt. Kicsit vívódtam magammal, hogy tényleg minden kérést teljesíteni kell-e, de végül másokkal együtt úgy döntöttünk, hogy ami teljesíthető, azt mindenképpen megvalósítjuk, hogy ne okozzunk csalódást. A gyerekeim meg is jegyezték, hogy ők bizony hiába próbálkoztak ilyesmivel.)
A délutánok hangzavarát a vacsora előtti néhány csendes pillanat töri meg, amikor egy gyertya fényénél Áron testvér (a szalézi oratórium vezetője, szalézi szerzetes) egy rövid történetet mond ünnepről, jócselekedetről vagy valamelyik szentről. A gyerekek többségének ismeretlenek a hit, a kereszténység szereplői, jelképei, kortól és habitustól függően viselkednek érdeklődően vagy éppen unatkozva. Senkinek nem kötelező az ima, de ezt a néhány percet csöndben kell(ene) eltölteni. Érdekes átalakulás, ahogy a korábbi rendetlenkedőkből figyelő, elgondolkodó gyerek válik.
A pár perces szünet után az asztalokra kerülnek a szendvicsek, meleg tea, kakaó. Minden napra más a menü, nem csak a változatosság, hanem a tervezhetőség miatt is. Sokan válogatnak, a zöldséget, gyümölcsöt sokan meg sem kóstolják. A legszívesebben mindig nutellás zsemlét ennének.
Egy, a napokban zajló kampány sokkoló képei többszázezer vacsora nélkül élő gyerekről szólnak, és a szaléziakhoz járó gyerekek egy része is nélkülöző családokból érkezik. Éppen ezért ellentmondásnak tűnik, hogy válogatnak, turkálnak az ételben, a tízóraira kapott csomagból is sokan csak az üdítő italt veszik ki, a zsemlét, májkrémet, sajtot ott hagyják. Pont az ilyen közösségi alkalmakon tapasztaltak világítanak rá arra, hogy nem minden esetben a pénz hiánya termeli ki az éhezést, hanem a tudatlanság, a közös, és egyáltalán, a megfelelő étkezésre szoktatás hiányzik.
A vacsora utáni búcsúzkodás, a gyerekek ragaszkodása mutatja, hogy nem csak az ennivaló, ami miatt nap mint nap eljönnek az oratóriumba. Nekik főleg az odafigyelésre, a meghallgatásra van szükségük, míg a segítők a gyerekek örömétől kapnak időről időre a lendületet.
