Szeretlek Apu!

Mindig csöpögősnek tartottam, amikor az amerikai filmekben a gyerek-szülő párbeszédeket „Szeretlek fiam”, „Szeretlek apu” – párbeszédekkel terhelték. Nálunk a családban soha nem volt divatja az ennyire direkten kinyilvánított érzelmeknek. Mégis szinte könny szökött a szemembe, amikor az én fiam mondta ezt nekem, igaz utána csak röhögtem.

Minden szülőnek megdobban a szíve, amikor gyereke kimondja első szavait. Akkor is, ha ezek csupán szókezdemények. Ezeknek már értelme, jelentése van, a gyerek valami absztraktat próbál kifejezni. Néha egyetlen szóval elmeséli a fontos dolgot, ami vele történt. Persze, ha értjük a nyelvét.

Keveset látom, ezért nagyon elcsodálkozom, ha hallom az anyjával beszélgetni: sokszor jobban megértik egymást, mint mi, a szülei. Előfordul, hogy egy „szakszavát” nem ismerem, ilyenkor nézek rá ostobán, ő ismételgeti és egyre türelmetlenebb. Anya tolmáccsá avanzsál, mehet tovább a játék.

Legutóbb nem volt szükség fordításra, értelmes, nyelvtanilag helyes kerek mondat hagyta el a száját, mondhatni minden szavát értettem. Talán a jelentését is.

Ül az ölemben, ülünk a fotelben, mesélek neki a sebekről. Hogyan keletkeznek, mitől lesznek, miért fájnak, miért kell bekötözni, láthatólag rendkívül érdekli. De egyszer elréved, majd a nyakamba borul és azt mondja: „Vince szeret téged”. Hirtelen köpni nyelni nem tudok, csak én is átölelem, kap egy puszit, de nem figyel már a mondata következményeire, újra a doktoros dolgokról szeretne hallani.

Lefekvés után mesélem anyának az óriási élményt, a gyerek kimondta, hogy szeret. Nem szól semmit, csak mosolyog, kivesz a lejátszóból egy DVD-t, amelyen ez áll: „Elmo szeret téged”.