Családháló

Kezdőoldal Történetek A szigorú király, a magyarok és az Osztrák-Magyar Vonalhia

A szigorú király, a magyarok és az Osztrák-Magyar Vonalhia

Volt egy szigorú király, aki nem engedte a magyaroknak, hogy magyarul beszéljenek, tudtad? – kérdezte középső csoportos kislányom nem olyan régen az óvodából hazajövet. Ez volt az első jel: készülnek a március 15-i ünnepségre.

Írta: Czefernek Léna,

Ahogy közeledett az óvodai megemlékezés, úgy jöttek az információmorzsák és ünnepi dalok haza az óvodából. A három éves picilány a Nemzeti dalt kántálta, a nagy pedig Kossuth Lajosról énekelt, és óvodás nyelven, de történelmi hűséggel mesélt a forradalomról.  Elkezdett érdekelni a dolog, és megkérdeztem, mit mesélt még az óvó néni.

Osztrák-Magyar Vonalhia

Többek között megtudtam, hogy volt egy nagyon szigorú király, aki nem engedte a magyaroknak, hogy magyarul beszéljenek. Ezért Petőfi Sándor elment egy kávézóba a barátaival, Kossuth Lajossal és Gábor Áronnal, ahol beszélgettek és sajtos rudat is ettek. Aztán papírokra írták, és szétszórták, így mindenki elolvashatta, mit szeretnének, és kiálltak a múzeum lépcsőjére is ahol Petőfi Sándor elmondott egy verset. Olyan sokan hallgatták, hogy a király megijedt és aztán végül megengedte, hogy magyarul beszéljenek a magyarok. És hogy régen nem az volt a neve Magyarországnak, hogy Magyarország, hanem Osztrák-Magyar Vonalhia – tudtad? Úgy hangzott az egész, mint egy jól megírt népmese.

Ünnep és család

Nagyon kedves és megható érzés volt, ahogyan ez az aprócska lány logikusan és a számára legegyszerűbb módon magyarázta a magyar történelem egyik legfontosabb és legdicsőbb időszakát. Meleg hála öntött el az óvónők felé, amiért ilyen gondosan és figyelmesen készítik a gyerekeket az ünnepélyre és nem csupán odaállítják őket szavalni anélkül, hogy tudnák, valójában miről van szó, mint ahogyan azt velünk tették a 80-as évek közepén.

Később, amikor már a legkisebb is hozta haza a dal-, és verstöredékeket az óvodából, összes három évével ugrált a kanapén és torka szakadtából kiabálja, hogy „Talpra magyar, hí a haza!”, és hangosan követelte a folytatást, mert éppen nem jutott eszébe. Végül ketten együtt rázendítettek: „Kossuth Lajos azt üzente…” –  elérzékenyültem, ez a dal valamiért nem csupán az ünnepet, a nagyapámat is eszembe juttatta.

Jövőépítés

Aztán elgondolkodtam, hogy hogyan is kéne ezt szépen és jól csinálni. Itthon korábban az ünnep alkalmából mi is festettünk szép, nemzeti színű zászlót, amit végül a tervek ellenére soha nem tudtunk elvinni Gábor Áron rézágyújához. Hol az ömlő eső, máskor egy makacs kórság állta utunkat. Azért a kertben sokáig ott virított a vidám nemzeti trikolór a nárciszok és jácintok között, de az ünnep élménye, a magyarázat elmaradt.

Idén azonban izgatott készülődés előzte meg az óvodai megemlékezést, ami rám is átragadt: az ünneplő ruha és a kokárda egy óvodás számára mind-mind hatalmas jelentőséggel bír és büszkeséggel tölti el őket a viselése. Hirtelen megéreztem: mennyit tehetünk érte, hogy az ő kis lelküknek az ünnep színes maradjon, hogy ne csak a kötelező kokárdáról, ünneplőről, szavalásról szóljon, mint sokunknak a szülői korosztályból. Hogy izgalom, szín és kavalkád, tettvágy és történelem, büszkeség és erő, diadal és alázat legyen az üzenet számukra, akik még tisztán képesek átérezni, milyen hatalmas szabadságvágy tört fel 1848. március 15-én a magyar népből.

Rádöbbentem, nem csupán tanítaunk kell őket, tanulhatunk is tőlük, akár a Hadtörténeti múzeum gyermekprogramjain, akár egy felvonuláson, akár egy erdei kiránduláson ér minket az idei Március 15. Nem az számít, hol ünneplünk, hanem az, hogyan: a kicsik még értik, érzik, hogy most valami varázslatosra emlékezünk, és ha őszinték vagyunk, el is hiszik nekünk, amit Petőfi Sándor szavalt egykor értünk, a jövőnkért. Hatalmas felelősség, de gyönyörű feladat is. S ha nem tanítjuk meg számukra megélni az ünnepet, nem csupán ők, mi is szegényebbek leszünk.

 „Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz,
Annyi fegyver, annyi katona.
Mik ezek itt lábaim alatt?… hah,
Eltépett lánc s eltört korona.
Tűzbe véle!…
No de mégse,
Régiségek közé zárjuk,
De nevöket írjuk rájuk,
Különben majd a későn-születtek
Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.”

(Petőfi Sándor: 1848)

Fotó: Fortepan.hu

 

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Hogyan vegyük rá a lányokat a több sportra?

Egy friss brit felmérés szerint a lányok kevesebbet sportolnak, mint a fiúk. A kérdés az, mi ennek az oka és...

Close