Talán másképp is lehetett volna… – Cziner Gizella története 2. rész

Amikor takarítani veszélyes

A konyhai munka folytatódott. Főzés, ételosztás, takarítás. Alkalmanként többet-kevesebbet kellett tenni. Egyszer mikor nagytakarítást kellett csinálni Gizella azt javasolta, mossák végig a falakat forró vízzel. A munka gyorsítása érdekében felállt a mosogató szélére, és végig öntötte a falakat. A harmadik vödör víznél úgy érezte, mintha a villám csapott volna belé. Kiderült, hogy rosszul voltak szigetelve a vezetékek, és nem csak őt, hanem egy másik lányt is megcsapott az áram.

Napokig feküdt lázasan a konyhások szállásán, ami közvetlenül a konyha épülete mellett volt. A negyedik napon egyszer csak nagy ropogást, sikítozást hallott. A rosszul működő vezetékek végül tüzet okoztak, a fából épült épület lángba borult. A körben álló többi faház is veszélybe került. Az emberek menteni próbálták szegényes kis holmijukat, Gizellát is kivitték a házból és a szalmazsákkal együtt kitették a hóra. Fölé egy asztal került, aztán más holmik sorra – addig, míg teljesen el nem takarták.

Napokig nem tűnt föl senkinek, hogy Gizella eltűnt. Piroska kezdte először keresni. Ő már hetek óta nem dolgozott a konyhán, így ő sem vette észre, hogy barátnője nincs sehol. Egyik barakktól szaladt a másikig – sehol senki nem tudott róla semmit. A leégett konyha mellett még mindig ki voltak szórva a tűz elől mentett holmik. Piroska szétdobált mindent, mígnem eljutott az asztalig. Alatta ott feküdt a szalmazsákon Gizella. Az eltelt nyolc nap alatt, lázasan, önkívületben csak ahhoz a kevés hóhoz jutott hozzá, ami éjszaka a holmik között beesett.

A lány kórházba került. Napokig volt negyven fok fölött a láza. Ettől teljesen apatikus állapotba került, annyira, hogy mikor magához tért, és a szomszéd ágyon meghalt valaki, nem is reagált rá.

Pár nap múlva bejött egy német orvos a szobába, látta, hogy Gizella mozgolódik, erre noszogatni kezdte, hogy jó lenne, ha visszamenne már dolgozni, nem itt lopná a napot. Az orosz doktornő szerint azonban olyan súlyos az állapota, hogy nem mehet vissza, sőt tovább kell vinni a városi kórházba, mert itt nem tudnak segíteni rajta. A lány nagyon megijedt, könyörögni kezdett Piroskának, hogy hozzanak be neki ruhát, ő nem megy másik kórházba, inkább kiszökik a munkások közé. Úgy is lett. Még egy hétig bujkált a barakkokban, aztán visszasomfordált a konyhára dolgozni.

„Nagyon elfáradtam”

Az egyhangúság a szomorúság és a honvágy nagyon megviselte őket. Gizella egyik délután ledőlt a priccsre. Egyszer csak látta maga előtt az édesapját, aki azt mondta: „Nagyon elfáradtam.” Gizella felugrott, és kiabált a többieknek: itt van, itt van az édesapám! A többiek csak néztek rá, nem értették mi történt. Gizella akkor már tudta, csak ő látta az apukáját, és azt is érezte, ez csak egyet jelenthet: az édesapja meghalt.

Az eset annyira felzaklatta Gizellát, hogy mindenképpen el akart menni a néhány kilométere lévő másik tábora, ahol öccse, Anti szintén fogságban volt. Sehogy se tudta kitalálni, hogy juthatna oda.  Volt a lágerben egy tiszt, aki egy kicsit emberségesebb volt a többinél. Mikor Gizella zokogva, kétségbe esve felkereste, hogy segítsen neki, az először – bár nagyon sajnálta – nemet mondott. Járvány van a másik lágerben, – mondta – most nem lehet ott meglátogatni senkit. De aztán mégis csak megesett a szíve a síró lányon, és adott neki igazolást, hogy kimehet a piacra.

Gizella, a nagy hóban botladozva jutott el a másik táborig. Ott elkezdett kiabálni az őröknek, hogy beszélnie kell az öcsével. Addigra már három nyelven is tudta mondani, hogy mit akar. Végül az egyik németül válaszolt, és elszaladt megkeresni Antit. Anti hasonlóan rossz lelkiállapotban érkezett a kerítéshez. Az történt ugyanis, hogy ugyanabban az időben ő is látta az apjukat. Akkor már mind a ketten biztosak voltak abban, hogy otthon valami nagy tragédia történt. Gizella egy kis kenyeret dugdosott a teljesen lesoványodott Anti inge alá, közben Anti végig könyörgött neki, menjen vissza, mert lelövik, nem kegyelmeznek ezek senki emberfiának.

Forrás: gulaghistory.org

És tényleg, az őrök el is fogták Gizellát. Bekísérték a férfi láger területére, és megkezdődött a kihallgatás. Mit keres itt, biztosan szökni akart. Hiába mutogatta Gizella az aláírt kilépőjét, sírva mondta mit „láttak”mind a ketten. Anti – látva a helyzet reménytelenségét – újra sírni kezdett, a két testvér összeborulva zokogott. A katonák csak nézték a feneketlen bánatot, meg a kilépő igazolást. Jobb ötletük nem lévén végül Gizellát hazazavarták, Antit meg beterelték a kerítés mögé.

Az utolsó teherautó

Egyszer aztán híre jött, hogy indulnak haza a transzportok. Nem merték elhinni, hogy ez megtörténhet velük, olyan sokszor mondták nekik, hogy mehetnek, hogy már nem bíztak az oroszok szavában. Gizella csak nézte, hogy egyik teherautó megy el a másik után, a falubelieket már mind elvitték, ő még mindig várt. Nagyon félt, hogy mégiscsak ott kell majd maradnia, de az utolsó teherautóhoz őt is kiszólították.

A vonat aztán többször is megállt Debrecenig. Útközben nagyon kellett figyelniük, hogyha a vonat lassított, és voltak a vonat mellett emberek, mert bizony a szegény, lerongyolódott oroszok mindenhol igyekeztek a vonaton lévőktől ruhát, élelmet koldulni. Volt rá példa, hogy egy kislányt majdnem lerántottak a lassan mozgó kocsiról, mert le akarták szedni róla a kabátját. A fent lévők alig tudták megvédeni, a lentről cibáló karoktól.

A füzesabonyi állomáson emődi vasutasoktól érdeklődött, hogy a bátyja ott lakik-e még. A vasutasok megismerték, és mondták is mindjárt, hogy, igen sőt, őt várják haza – keresztmamának. Nagyon megörült, és le is szállt, hogy találkozzon a testvéréékkel.

Otthon

Ahogy az első járókelőtől pontos útbaigazítást kért, az visszakérdezett: „Csak nem Oroszországból tetszik jönni?” „De.” „Na, maga is jóra jön haza!” „Miért?”- kérdezett vissza. „Hát nem tudja? Az apja felkötötte magát.”

Gizella ekkor tudta meg, amit az álma miatt már sejtett, hogy szegény édesapja nem bírta elviselni a család teljes tönkretételét. A gyerekekről még két év után sem voltak hírek, a két szép lovát elvették tőle, akkor már nem akart tovább élni.

A lány csak leült az út szélére és sírt. Órákon keresztül nem tudott szólni, végül az orvost hívták ki hozzá, az adott neki valami nyugtató injekciót, akkor tudott egy kicsit lecsillapodni. Attól félt, hogy ha az apja meghalt, akkor biztos az anyukája is. Még a kis unokahúga is csak simogatta, nyugtatgatta.

Egy ismerős vitte végül haza a szülői házhoz, ahol az édesanyja már nagyon várta.

Szerelem?

Akit szeretett, nem várta meg. Az anyja valaki mást vetetett el vele, de a szerelemnek nem lehet parancsolni. A férfi ugyan nem mert elválni a feleségétől, de azért Gizellával mégis lett egy közös kislányuk. Őt Gizella nevelte föl, egyedül.

Szerinte azon, hogy „mi lett volna ha”, kár gondolkozni. Az ő életük örökre megpecsételődött. Hősünk betegen, számkivetetten, férj nélkül élte le az életét. Talán másképp is lehetett volna…

Forrás: Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám…? (1991, Piremon)
Nyitókép: korkep.sk