Testvérnyelv

Vörös volt, és kissé gyűrött. „Olyan, mint egy kismacska!” – mondtam „elismerően”, amikor óvatosan a kezembe adták. Aztán amikor kicsit megnőtt, de még nem annyira, hogy be lehessen venni a „bandába”, mindig megpróbáltuk lerázni. Akkor is, amikor biciklire pattanva eredtünk gólyanézőbe. Állt, és sírt utánunk, én meg szégyelltem magam, mert akármilyen kicsi és olykor idegesítő, ő mégis a testvérem.

Olvasni akartam, ő meg velem játszani, ezért folyton bosszantott, nem tudtam vele mit kezdeni, de az az öt év eltűnt közülünk, amikor a cserkésztáborban együtt voltunk éjszakai őrségben: limonádéztunk, beszélgettünk és verset írtunk. Néhány év múlva – Hugival együtt – „megkötöttük” szövetségünket (a dokumentumot ma is őrzöm a polcomon) , egymás esküvőjén tanúskodtunk, és ő lett a keresztapja a legidősebb gyermekünknek. Jobban értjük egymást, mint a szüleink, amikor pedig leülünk egy csésze kávé mellé, akkor megáll az idő; a hétköznapi nyűgök elillannak, ő megcsillantja sajátosan ironikus humorát, ami számomra azt jelenti: a legfontosabb dolgok a helyükön vannak, a többi meg kit érdekel?

Valami hasonló dolog történhet a gyerekeimmel is nagymama sütisdoboza felett, miközben hahotázva-dobolva felfalják annak tartalmát. Domi, a „kis élőlény”, még csak pár hónapos volt, és nagyon nyűgös, amikor Beni, a „nagy élőlény” ránézett és mindketten elkezdtek megállíthatatlanul nevetni, én meg figyeltem őket, és tudtam, hogy életre szóló, sajátos szövetség alakult ki köztük. Azóta, szinte minden étkezésénél előadják páros kacagó számukat. A Kicsi lemásolja a Nagy mozdulatait, szavait, és hogy felnéz rá, az látszik a szemén. Sokszor elég egy pajkos egymásra kacsintás és a könnycseppek szétgurulnak, a bánat egyszeriben szertefoszlik…

Ez az idilli állapot azonban egyelőre csak addig tart, amíg a magántulajdon nem kerül veszélybe. A „kicsavarom a kezedet, ha nem adod vissza a traktoromat” kezdetű bunyók visszahoznak a kőkemény valóságba, ahol a „mikor lépjek közbe?” és a „kié legyen a kukásautó?” típusú kérdések komoly fejtörést okoznak, de mire elfogadható megoldást találnék, a problémának már hűlt helye. Valami rémlik: mintha elcsattant volna egy-két pofon, lezajlott volna egy hangos szóváltás, aztán szemek összevillanása, nevetés, egy puszi és a vita tárgya már senkit nem érdekel: ott hever árván, a „kis élőlény” meg a „nagy élőlény” pedig a legnagyobb egyetértésben bunkert építenek a nappali kellős közepén…

(Megjelent a Képmás 2009. augusztusi számában.)