Titkos levelek a Gulagról
A Gulagról senki nem írhatott levelet. Sem a párjának, sem a gyerekeinek, sem a szüleinek. A szovjet munkatáborok szabályai szerint a rabok évente kétszer kaphattak az otthoniakról hírt. Így aztán a Gulag világának foglyainak más, tiltott módszerekhez kellett folyamodniuk, hogy tudassák az otthon maradottakkal: élnek. Még.
A szovjet munkatáborokba elhurcoltaknak sem ceruzájuk, sem papírjuk nem volt, így aztán cigarettás dobozokra, fakéregre írtak, vagy halszálkával egy-egy rongydarabba varrták bele üzeneteiket.
Ha valakit hazaengedtek, azt azonnal megrohamozták az ott maradók: apró cetliket varrtak a ruháiba, remélve, hogy társuk otthon felkeresi azokat, akikről évek óta nincs semmi hírük, akikkel semmilyen módon nem léphettek kapcsolatba.
Egy Kozlov nevű férfi a zoknijából húzott ki szálakat, s egy tűként szolgáló halszálkával varrta bele egy apró anyagdarabba a leveleit, amelyet aztán egy szabaduló társa az inge gallérjába rejtve ki is csempészett a táborból. Kozlov ezt írta feleségének:
„Te vagy az egyetlen az álmaimban és a gondolataimban: hogy mennyire szeretlek és mennyire nehéz, hogy elveszítettelek. Ne sírj! Örökre veled vagyok. Emlékezz rám egy kedves szóval!”
A gyermekeinek pedig ezt varrta bele a ruhadarabba:
„Nina, Enya! Nem vagyok az ellenségetek! 29 harcban vettem részt, ott voltam Varsónál is – az anyaföldünkért és a boldogságotokért. Sose kételkedjetek a párthoz, a hazámhoz és a hozzátok való hűségemben! Kétszer megsebesültem. Az örökkévalóságig veletek leszek. Tartsatok meg engem az emlékezetetekben és vigyázzatok Mamára! Jobban szeretlek benneteket, mint a saját életemet. Papa”
A hatóságok persze árgus szemekkel figyeltek minden levélírási kísérletet, s idővel egyre több trükkre jöttek rá. Így aztán a raboknak is mind jobb és jobb módszereket kellett kitalálniuk. Az egyik ilyen megoldás az volt, hogy az üzenetet vízhatlan papírra írták, majd a szabaduló foglyok lenyelték azt, így juttatva ki a levélkéket az otthon maradottaknak.
A rabok sokszor készítettek játékokat a gyerekeiknek, s ezek a tárgyak is jó „hordozóanyagok” voltak a levelek számára. Sokan már a táborba tartó hosszú és rettenetes vonatúton próbálkoztak: cetliket dobáltak ki a vagonok kis ablaknyílásán abban a reményben, hogy azokat megtalálják és elküldik a szeretteiknek. A döbbenetes az, hogy nagyon sok ilyen levél valóban eljutott a címzettekhez.
Voltak, akik nem írtak, hanem rajzoltak, festettek. Ilyen volt Mihail Sokolov is, aki elfogatása előtt egy művészeti stúdió vezetője volt Moszkvában. A kemerevoi táborban Sokolov miniatűr tájképeket festett fogkrémet, téglát, elégetett gyufákat és kormot használva. Egy másik művész, Irina Borkhman disznóvérrel készítette alkotásait a Gulagon.
Címlapkép: lituanus.org
