A túlélés iskolájának leckéi – Galgóczy Árpád története 2. rész
Néha van úgy az ember, hogy rájön: a dolgok nagyon rossz irányba haladnak. Árpádék a cseljabinszki táborban úgy döntöttek, nem akarnak meghalni. Veszélyes játékba kezdtek.
Egy végig szenvedett nap estéjén Lali szemrehányóan nézett Árpádra. „ Nem veszed észre, hogy ez az élet nem nekünk való? Tennünk kell valamit!” Árpád elcsigázottan nézett barátjára: „Jó ötlet…” De Lalinak kész terve volt. Be kell jutni a kórházba. Ennek pedig egyetlen módja volt: lázas beteggé kellett válni.
A lapockakúra
Ez pedig nem lehet probléma egy kollégiumot megjárt fiatalnak. Orvosi vizsgálatra jelentkeztek, és mikor megkapták a hőmérőt, néhány gyors mozdulattal felpöckölték a higany szálát. Az asszisztens begyűjtötte a hőmérőket, és a lázas betegeket külön ültette.
Az orvos –maga is rab – egyenként vizsgálta meg a betegeket. Nagyon alapos volt, elölről hátulról végig kopogtatta, meghallgatta a fiúkat, végül fölvette őket a gyengélkedőre.
Három nyugodt hét következett. Kevéssel jobb kosztjuk volt, melegben lehettek, és még meleg vizes fürdőbe is eljuthattak. Nyilvánvalóvá vált, hogy fent kell tartaniuk az állandó hőemelkedést. A megoldás Árpád találta ki, és lapockakúrának nevezte el. A metódus a következő volt: meztelen háttal a wc falán lévő vastag jégrétegnek dőltek. Vigyázniuk kellett, hogy a fagyasztás ne tartson túl sokáig, de túl rövid ideig se.
A kívánt hatás nem maradt el. Lalinál állandósult a láz, de Árpád rendszeres kúrán vett részt. Kicsit fölment a láza, majd néhány nap múlva lement. Akkor újra irány a jégfal. A baj ott kezdődött, hogy Lali láza egyre makacsabbul tartotta magát. Sőt, egy idő után Lali tüdeje sípolni kezdett, erős, szúró fájdalom kíséretében. Az orvos egyik napról a másikra egyre komorabban hallgatózott Lali mellkasán, míg végül kimondta az ítéletet: Lalinak mennie kell, méghozzá a központi kórházba.
A központi kórház, mint létstratégia
A döntés lesújtotta a két fiút. Lalit másnap elvitték, Árpád pedig egyedül maradt. Nagyon egyedül. A lapockakúra folytatódott, ám egyik nap kicsit hosszabbra sikerült, mint kellett volna. A hatás nem maradt el, másnap nagyon magas láza lett. Az orvos nagyon aggodalmas arccal vizsgálgatta a fiút, végül föltette a legfontosabb kérdést: „Nagyon rossz így neked? Így egyedül?” Árpád csak suttogni tudott: „Élni sincs kedvem…” „Élni fogsz. Holnap te is átmész a központi kórházba.”
Másnap teherautóra rakták és a ragyogó tavaszi napsütésben, katonai kísérettel átköltöztették a központi kórházba. A kórház udvarán pedig Lali ült, egy csoport közepén és kártyázott. A találkozás öröme leírhatatlan volt. Lali hamar beszámolt az újonnan épített kapcsolatokról, köztük arról a jó hírről, hogy az orvos itt is szívén viseli Lali sorsát. Így várhatóan egy darabig nyugtuk lesz.
A biztosíték persze egy újabb trükk lehetett. A kórházban ugyanis csak akkor maradhattak tartósan, ha valamilyen komolyabb betegséget tudtak produkálni. Hőseink viszont, lassan de biztosan gyógyulásnak indultak.
A megoldást a röntgenorvos, Marczinkievics doktor találta ki: mesterséges pneumothoraxot idéznek elő. A bordák között vékony tűvel beszúrnak a mellhártya alá, és a mellhártya és a tüdő közé levegőt pumpálnak. Az eljárás nem veszélytelen, de olyan betegséget idéz elő, ami maradandó károsodás nélkül gyógyul, a röntgen képen jól látszik, és eltakarja a tényt, hogy az összeesett tüdő teljesen egészséges.
A fiúk minden megoldás iránt érdeklődtek, ami megakadályozza azt, hogy éhezve fagyjanak meg, valamelyik orosz táborban.
Egy időjárás-változás következményei
A sors azonban közbeszólt. Egyik nap több mint húsz súlyosan fagyott foglyot hoztak. Tulajdonképpen baleset történt. A foglyoknak nem is kellett volna kint lenniük, hiszen a szabály szerint mínusz 30 fokban nem szabad terepen dolgozni. Ám aznap reggel csak mínusz 29 fok volt, így a brigádok megindultak a munkahelyükre. Ki is értek, ám délre a hőmérséklet negyven fok alá süllyedt, és mire a táborból parancs érkezett, hogy a foglyok visszatérhetnek, több mint húsz embernek súlyos fagyásai keletkeztek. Megrázó, mindent fölbolygató élmény volt.
Néhány nappal később pedig megérkezett az új parancs: Árpádot visszahelyezték a lágerbe. Rögtön munkásbrigádba került és újra megindult a napi borzalom a hidegben. A lágerparancsnok minden reggel „imádságot” mondott a munkába induló foglyoknak: „Rabok figyelem! Menet szigorúan ötös sorokban, kezeket hátra téve; beszélgetni, dohányozni, idegen tárgyakat fölvenni, elmaradozni, sorból sorba átlépni szigorúan tilos. Ha valaki az oszlopból jobbra, vagy balra kilép, azt az őrség figyelmeztetés nélkül lelövi. Világos?” „ Világos” hangzott a válasz, és megindult a sor.
Egy nap Árpád azt vette észre, hogy a nagylábujja megfeketedett. A többiek egybehangzó állítása szerint ez bizony fagyás volt, amivel nem lehet dolgozni menni. Másnap reggel Árpád el is ment a gyengélkedőbe, és az orvos valóban nem engedte tovább dolgozni.
Egy kis szobába került egyedül. A koszt egy kevéssel jobb volt, melegbe lehetett, de a lába nem akart javulni. Már szóba került egy műtét lehetősége is, mikor egyszer csak egy őr érkezett, és azt mondta, szedje a holmiját, mert transzportba került. Árpád nem értette, hogyan kerülhet betegen transzportba, de amikor összegyűjtötték a foglyokat hamar rájött, hogy az összes politikai elítéltet áthelyezik. Abban csak reménykedni tudott, hogy Lali is a szállítmányban lesz.
Forrás: Galgóczy Árpád: A túlélés művészete (Valo-Art 2007)
Az első rész itt olvasható.
