Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – I. rész

Tatár Rózsa író, újságíró malenkij robotról készített magyar/német nyelven immáron a harmadik kiadásban megjelent riportkötetének magyar nyelvű változatát nyolc részben közöljük a következő hetekben.

történetek
2018. január 20. Tatár Rózsa

A malenkaja rabota kifejezés oroszul kicsiny munkát jelent. Magyarul malenkij robotként ment át a köztudatba. A kicsiny munka, amely valójában kényszermunkát jelentett.

 

A 0060-as parancs túlélői

 

Ma már történelem, mégis nagyon kevesen tudják, /tudhatják/ mi volt az oka, hogy a második világháború befejeződése előtt hat hónappal megkezdték a Magyarországon élő német nemzetiségű, 17-35 év közötti nők, és a 16-45  év közötti munkaképes férfiak internálását a Szovjetunió különböző területeire.

  1. december 22-én a szovjet katonai parancsnokság 0060-as számú parancsa rendelkezett a “közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkák megszervezéséről és elvégzéséről”.

E parancsnak a magyarországi végrehajtására 1945. január 5-én Belügyminisztériumi Rendeletet adtak ki, a parancs magyar közigazgatási hatóságok által való végrehajtásáról így gondoskodtak.

A Szegedről elhurcoltak közül két idős asszony emlékezik az internálás éveire, elhurcolásának, bányászéveinek és hazatérésének történetére.

A riportregényt gazdagítja az áldozatok levelezése, a levelek szó szerinti idézetként jelennek meg a kötetben, néhány hivatalos irat másolatával együtt.

A két szegedi asszony 1989 nyarán, a rendszerváltás évében az interjút így kezdte:

 

Erzsébet: „Megírhatja amit mondok: hatvankét éves vagyok, engem már úgysem visznek el. Ha mégis, akkor meg kiugrom az emeletről. A nevem… azt ne…”

Magda: „…nem is tudom, hogy miért akarom, hogy a nevem titokban maradjon…de azt hiszem, hogy magyarázatot nem erre és nem tőlünk kellene kérni…”

HAT HETI ÉLELMET VITTÜNK MAGUNKKAL …

 

Magda:

– 1944-45-ben Szegednek állítólag ki kellett adni bizonyos létszámú németajkút, s ha nem találtak eleget, akkor azokat is összeszedték, akiknek németes nevük volt. Civil magyarok jöttek ki a lakásokra, és azok kísérték be az embereket a Zsótér-házba. Ott volt az orosz parancsnokság.

Engem január nyolcadikán hívtak be. Megnézték a származási iratokat, s azt mondták, hogy maradjak ott, elvisznek majd munkára.  Az embereket egyrészt életkor szerint válogatták össze, 18 éves kortól negyvenig. Gondolom, azért, mert ez volt a legmunkaképesebb korosztály. A szüleimet nem is vitték el, csak engem.

Erzsébet:

– Szegedről például nem szedtek össze asszonyokat sem, csak lányokat meg férfiakat. Legalábbis a mi csoportunkkal nem. Nem tudjuk, hány ember lehetett összesen a városból. Próbáltam kinyomozni, de nem találtam senkit, aki akkor a Zsótér-házban  dolgozott. Emlékszem, Szegeden már ’44 decemberében ki volt plakátozva, hogy a 18 és 40 év közötti németajkúak kötelesek jelentkezni. Én olvastam ezt, de nem végig, hiszen nem vagyok én németajkú. Még úgy elspekuláltam, hogy ugyan kikre gondolnak. Jártak be az üzletünkbe „frajlejnok”, akik gazdag úri családoknál voltak, Bécsből jöttek társalkodónőnek, vagy a gyerek mellé, hogy tanuljon németül. El is gondolkoztam, hogy: „Jaj Istenem, mi lesz velük…”. Kedvesek voltak azok, amikor bejöttek a boltunkba. Nemigen tudtak magyarul. Úgy kezdtem sajnálni őket, de azután azt gondoltam, hogy ezek igencsak el is menekültek, mert azok a magas rangú katonatisztek, akiknek a családjánál voltak, bizony nem várták be az oroszokat. Na, aztán nem is morfondíroztam tovább. Az meg se fordult a fejemben, hogy én németajkú lennék.

Anyukám, apukám tudott ugyan németül, de minket a nagymama nevelt, az meg nem tudott.

Anyukám mindig erőlködött, németül szólt hozzánk, de mi magyarul válaszoltunk… Engem január kilencedikén vittek be. Nyolcadikán, amikor egy piros karszalagos, magyar civil jött be a fűszerüzletünkbe, akkor nem voltam ott. Nem tudnám megmondani, hogy ki volt az, az ember, de az „ilyenek” mindjárt be tudták hízelegni magukat mindenütt, így az oroszoknál is. Gondolom, egy kicsit tudtak szerbül. Otthon mondták délután anyukáék, hogy „itt volt egy elvtárs…”, vagy tudja a fene, hogy hogy mondták akkor. Lehet, hogy már elvtársnak kellett mondani ezeket az „izéket”. Olyan kedvesen mondta, hogy engem keresnek származás-igazolásra, hát azt mondta apukám: – Akkor kislányom keressük elő az iratokat, mert holnap bejön megint ez az ember. – Másnap aztán szép nyugodtan ott maradtam az üzletben. Eszünkbe nem jutott volna, hogy a származásunkat nem jól igazolják. Bekísért bennünket… ugyanis apukám is eljött velem az igazolásra. Ez egy külön történet.

Apuka nem volt a listán, de ismerve az oroszok „jó hírét”, azt mondta: – Kislányom, ne menj egyedül, elkísérlek. Eljött velem a Zsótér-házba, és akkor addig-addig igazoltattak, nézték az iratokat… no, nézték is, meg nem is, hogy apuka azt mondta: – Én is elmegyek már a kislánnyal. Azt a hat hetet kibírom, ne legyen egyedül.

Azonnal fel is írták a listára. Akkor még egy fegyveres őrrel hazaengedtek bennünket. Megmondták, hogy hatheti élelmet és meleg ruhát vigyünk magunkkal, mert ezekhez a munkákhoz meleg ruha kell. A Bánátba visznek minket, a hadműveletek miatt elmaradt mezőgazdasági munkák elvégzésére, mert áll még a kukorica. Hát ezt el tudtuk hinni.

Apukámtól azonban már a Zsótér-házban elszakítottak. A férfiak az egyik szobában voltak, a nők a másikban. A Krill-házban is külön voltunk, csak itt-ott találkoztunk. Nem mondták meg soha, hogy miért vittek el, de talán azért, mert azelőtt Baumannak hívtak minket.  Németes név volt. Harmincötben apukám magyarosíttatta, amikor ez a Hitler kezdte itt a hőzöngést. Ezt azért tette, nehogy azt gondolják, hogy mi németnek érezzük magunkat. Azt ki nem lehetett deríteni soha, hogy ki állította össze a listát. Anyukám azt mondta, hogy ő tudja, ki vitetett el. Annak a felesége volt a listán eredetileg, de azt kihúzta és beíratott engem. De nem az az ember jött értem, hanem egy küldönc.

Magda:

– Egy éjszakát, vagy kettőt voltam a Zsótér-házban. Ott ültünk, vártunk… ott már fegyveres orosz katonák vigyáztak ránk, de voltak civilek is, akik az iratokat felülvizsgálták. Azok este elmentek, mi ott maradtunk egész éjszaka a padokon. Másnap aztán jöttek vissza, s egy-egy orosz fegyveres katonával hazaküldtek bennünket a lakásunkra, hogy pakoljunk össze: hat hétre megyünk dolgozni. Amikor visszamentünk, átvittek bennünket a Somogyi utcába, a Krill-házba. Ezt már lebontották. A Fekete-házzal srégen, az új könyvtár mögötti telken volt ez a ház, ahol most a büfésor van szabadtéri idején. Amíg ott voltunk, még írtam egy levelet a szüleimnek.

/Az első levél Magdától – még Magyarországról./

 

„Édes Anyukám és Apukám!                             1945. január 10.

 

    Az este közölték velünk, hogy ma reggelre csomagoljunk össze, mert 7 óra fele indulunk. Hirtelen jött. Ne aggódjatok, majd megsegít a Jó Isten bennünket. Nyugodjatok meg és nyugtassátok meg Nagyapáékat is. Vigyázzatok mindenre. Úgy hangoztatják, hogy Kiskunhalasra megyünk. De ez se nem biztos. Ha lehet majd írni, fogok azonnal. Ezt a levelet még az este, mindjárt a kihirdetés után írtam. Lehet, hogy egy kicsit össze-vissza írtam, de megbocsátható. Anyukám, te különösen vigyázz magadra. Bízzál abban, hogy vissza jövök és újra látjuk egymást mindannyian. Az iratokat mind elvittem magammal. Felirkáltam, egy pár kislány címét, időnként érdeklődjél náluk, úgy beszéltük meg, ha esetleg valaki tud írni, az beleírja, hogy kivel van együtt. Lehet, hogy összetalálkozunk Béla bácsival is. Józsi bácsi az este úgy berúgott, úgy mint ahogy szokott. Elhagyta magát, le akarták vinni a pincébe, de egy őr megsajnálta és behozta a szobába. Gondolhatjátok, hogy milyen éjszakám lesz. Ha alszok is, bár kétlem, csak öt-tíz percről lehet szó. A Babit is kereste a parancsnok, de mondtuk, hogy reggel jön csak be és azt mondta, hogy ő nem adott engedélyt, csak három órát. Még egyszer mondom, nyugodjatok meg mindannyian. Apukám vigyázz Anyukára és Magadra is nagyon. Ne csináljatok magatoknak bajt. Bízzatok abban, hogy vissza jövök és újra együtt lehetünk. Csókolok és üdvözlök a házba mindenkit. Mindkettőtöket szeretettel csókollak és várjatok vissza. Nagyapáékat is csókolom, sok puszi és ölelés, Magda.

Juliska takarójára is vigyázok. „

 

Magda:

– A Krill-házban néhány napot töltöttunk. Bejöhettek a hozzátartozók, hozhattak csomagot is.  Aztán egyszer csak elkezdték mondani, hogy indulunk. De úgy láttam, hogy azt sem tudják, mit csináljanak velünk. Hol felszálltunk, hol leszálltunk egy teherautóról, végül azt mondták, hogy „ha már ez a pár ember összegyűlt, akkor ezeket is vigyük el”. Tíz nő volt és huszonhét férfi. A mi családunkból a nagybátyámat – apukám testvérét, a Józsi bácsit szedték még össze. Külön szakítottak bennünket is.

 

Erzsi:

– Az elszállításunk előtt apukámmal közösen még írtunk egy levelet haza. Ez akkor volt, amikor már ukrajnai gyári munkával kábítottak bennünket. Most elolvasva elég furcsa érzéseim támadnak…

/Erzsébet és az édesapja levele./

„Szeged, 1945. január 11. reggel

 

Drága jó Anyuka, Gréte, Anni és Nagymama!

Sajnos a kérvény eredményét nem tudjuk bevárni, mert még ma reggel elvisznek bennünket. Eddigi értesüléseink szerint Halasra megyünk autóval. Ne szomorkodjatok, mert jó dolgunk lesz és hamarosan ismét hazajöhetünk. Csak magokra vigyázzatok nagyon és imádkozzatok értünk. Ha csak lehet, föltétlenül fogunk írni és Ti is írjatok, ha majd lehet. Ruha és ennivaló bőven van, tehát emiatt sem aggódjatok értünk. Ha Jóska közben hazajön, most már ő fog rám várni. Szerettelek volna még egyszer látni benneteket, de hirtelen kaptuk az elviteli hírt. Ha a kérvény eredménnyel jár, utólag is hazaengednek bennünket. Köszönöm Rózsinak, Csöpszinek és Ivánnak a lelkes fáradozását, remélem, hogy nem lesz eredménytelen. Szeretném már személyesen megköszönni nekik és mindannyiotoknak. Én nem vagyok elkeseredve, tehát Ti se keseregjetek! Nagyon kedvesek a sorstársak, s néha igen víg kedély uralkodik közöttünk. Minden esetre jobban szeretnék újra a Ti társaságotokban kedélyeskedni! Vigyázzatok magatokra, főleg Annira, hogy meggyógyuljon amíg hazajövünk. A viszontlátásig szeretettel ölellek és csókollak benneteket és Barna néniéket. B.-éket és minden ismerőst üdvözlök: Erzsi. Fel a fejjel.”

/Innen a levelet Erzsi apja folytatta./

„Kedves Tildám, Margitkám, Annim és Édesanyám!

   Kitűnő hangulatban indulunk útra ma reggel 7 óra körül. Az orosz katonákról, akik bennünket eddig őriztek, csak minden jót mondhatunk, jó és megértő barátoknak bizonyultak, s reméljük, hogy a többiek is ilyenek lesznek. Autóval indulunk valahova /Halas, Csaba, vagy más gyűjtőhelyekre/ és nézetem szerint onnan indulunk majd Ukrajnába, ahol valószínűleg gyárakban leszünk munkán egy bizonyos ideig. Orosz barátaink sok jót beszéltek az ottani jó helyzetről és azt mondják, hogy nem lesz kedvünk visszajönni, mert ott jobb, igazságosabb a helyzet és az emberek több szeretettel vannak egymás iránt.

 Kedves Tildám! Ügyelj az üzletre és lassan áruld ki rubelért, azt gyűjtsd, hátha ott fogunk letelepedni. Margit maradjon otthon, ne küldjed vidékre, mert hiábavaló.  Ápold Annát, hogy mielőbb meggyógyuljon, nem fontos az iskola, inkább otthon tanuljatok oroszul. Erzsire vigyázni fogok! Nagymamára is vigyáz, hogy jó egészségben lássam viszont. Minden gondolatom a Tiétek.”

 

/Itt elfogyott a papír, aláírásra már nem jutott hely./