TABLETTA MENSES ELLEN

Erzsi:

– Értek minket más kellemetlenségek is: amikor a komszomolisták jöttek, s bekiabáltak, hogy „piszkos fasiszták, ide jöttök megenni a mi kis ennivalónkat!”. Hát ez nagyon rosszul esett. Zuefkában volt egy réteg, ők egy kicsit jobb helyzetben voltak, mint mi. Ezek orosz internáltak voltak, illetve besszarábok, tatárok, üzbégek, kozákok. Egymás nyelvét nem is értették, németül beszéltek egymással.

Ezeket azért vitték oda, mert a németek elhurcolták őket. A bűnük az volt, hogy „hagyták magukat elvinni”. Őket tíz, tizenöt évre internálták a bányába. Nem voltak drótkerítés mögött, mint mi, de meg volt határozva, hogy tíz kilométeres körzeten túl nem mehetnek. Úgy emlékszem, hogy ezek családostul voltak itt, és parasztházakban laktak. Volt köztük egy nagyon rendes ember. Egyszer, amikor a bányában dolgoztunk, leszakadt a mennyezet. Én épp e mellett az ember mellett álltam Katival, egy baranyai lánnyal. Ott lapátoltunk. Egy szobányi mennyezet szakadt le, s ennek az embernek a lába is beszorult. Úgy ordított, mint a fába szorult féreg. Katival egymásra néztünk dermedten. Kis híján mindhármunkat betemetett a szén…

Én Zuefkában először fenn dolgoztam, nyitott vagonokból kellett a három méteres, összefagyott fatörzseket kirakni.  Ezt csináltam,  körülbelül egy évig. Később azután leküldtek engem is a bányába. Kilencven centi, vagy egy méter magas volt a vájat, amiből lapátolni kellett kifelé a szenet nyolc órán resztül, térdepelve, s közben folyt a nyakunkba a víz. Amikor a szállásunkra mentünk, még mosdási lehetőség sem volt. Nyitott teherautón vittek haza bennünket a bányából, a lágerba, útközben ránk fagyott a ruha. Az árokból szedtünk vizet, meg sokszor havat, hogy megmosdjunk. Nem csoda, hogy ellepett mindenkit a tetű. Le kellett vágni a hajunkat, meg minden szőrzetet… kisebesedtünk, borzalmas volt.

Magda:

– Aztán elérkezett 1945. május kilencedike. Vége lett a háborúnak. De nekünk akkor is mennünk kellett a téeszbe dolgozni, pedig akkor mindenki ünnepelt. A bánya is leállt. Mi meg mehettünk a földekre dolgozni. Az orosz munkások ugráltak a nyakunkba, hogy most már megyünk haza, de nem mentünk. Mindenki örvendezett, hogy vége a háborúnak, mondogatták, hogy „szkoro damoj”. Mi meg mondtuk, hogy „ne hazudozzatok nekünk”…

A kolhozmunkák azért jobbak voltak, mint a bánya, de mindig szabadnapon volt.

Később a szénlapátoláshoz kerültem. A háromtonnás teherkocsiknak lenyitották a hátulját, nekiment a szénhegynek, azt négyen körbeálltuk, kettő fenn, kettő meg lenn. Aztán cserélgettük a helyet, mert aki lent állt, annak nagyot kellett hajítania.

Húsz teherkocsi volt a norma egy napra.

Erzsi:

– Hat napot kellett dolgozni, a hetedik a szabadnap volt. Ez a bizonyos szabadnap mindenkinek más napra esett, mert a bánya folyamatosan dolgozott. A szabadnapra mindig kitaláltak valamit, nehogy örömünk legyen. Az épületek, amiben laktunk, fából voltak és be voltak tapasztva. Örökké meszeltették velünk, mert rengeteg volt a poloska meg a tetű. Ezt is a szabadnapon kellett csinálni, s még meszelőt sem adtak. Összetekertük a gazokat, s azzal a csutakkal kentük a falra a meszet. A kezünket közben teljesen kimarta a mész. No, ez volt a szabadnap! Máskor a lágert kellett takarítani, aztán eltalálták, hogy a tiszt kertjét műveljük, máskor meg megint a téeszbe kellett menni. Egyszer voltam cséplésnél, kombájn mellett. Hát azt sose felejtem el…, hogy az, milyen kezdetleges volt!

Magda:

– Amikor kimentünk, kaptunk valami gyógyszert. Tudja a fene, hogy mi volt! Attól kezdve elmaradt a menstruációnk!  Később már nem tablettát adtak, lehet, hogy azután rendszeresen belekeverték valamibe… Emlékszem, nagyon féltünk, hogy soha nem lehet gyerekünk. Amikor rákérdeztünk, azt mondták, hogy lelki okai is lehetnek…

Begyulladt a mellem… szerintem a gyógyszertől. Nanka, az egyik fegyveres őr elkísért Ruharecba az orvoshoz. Nagy kelés volt már a mellemen, s borzalmas fájdalmakat éltem át. Az orvos nem mondott semmit, de nem is értettem volna. Fekete kenőccsel bekenték és bekötötték a kelést, ettől kifakadt, s rengeteg genny jött ki. Ennek köszönhettem, hogy nem tettek le a bányába egy ideig, így kerültem a szénlapátoláshoz. De az a szénhegy… vizesen jött a szén a csillékből, a felső réteg megfagyott a nagy télben. Úgy kellett meglazítani a lapáttal. Néha beültünk a szénbe vájt üregbe, s melegedtünk, amíg vártuk a másik kocsit.

A koszt, az egyszerűen szörnyű volt! Káposztaleves, kásaleves, olyan kölesből, amit a madarak esznek! Ha konzervet kaptunk, csak egy szeletet adtak, vagy májkrémből egy kis pöttyet. A káposztalevesben itt-ott voltak húsok. Sose felejtem el, mindig egy kicsit később mentünk enni, hogy a sűreje nekünk maradjon, mert abban volt a hús. Sokszor olyan büdös, hogy majd elájultunk, de azért hús volt. Persze, azt nem tudtuk, hogy milyen hús, kecske, kutya, vagy macska, de gyanúsan kicsi csontja volt.

Nem voltunk ám mi olyan rettentően soványak, de azért, mert ittuk a sok löttyöt. Napi nyolcvan deka kenyeret kaptunk, aki lenn dolgozott, az egy kilót. Ez a kenyér olyan fekete volt, mint a sár…

Ha délután dolgoztunk, este tízig voltunk munkában.

Később, amikor már gyalog jöhettünk, haza, akkor a kolhozföldek felé vettük az irányt.  Szedtünk sárgarépát, krumplit, cukorrépát, céklát… szóval… loptunk! Otthon megsütöttük a rakott kályhán. Szerencsére nem fáztunk, mert mindenki egy-egy nagy széndarabot vitt haza. Ezt megengedték. Olyan magas kalória tartalmú volt, hogy szinte fa nélkül meggyulladt.

A mi harminc ágyas szobánkban állandóan égett a tűz, mert mindig volt otthon pihenőben valaki. Nekem „közös ágyam” volt, vagyis ketten aludtunk egy ágyban. Amíg az egyikünk műszakban volt, a másik alhatott az ágyon. Aztán váltottunk. Takaró csak az volt, amit otthonról vittünk.

/Magda harmadik levele./

„Drága Szüleim!                                         1946. III. 22.

    Végre hosszú idő után értesítést tudok magamról adni. Ezidáig hála Istennek, jól vagyok, beteg nem voltam. Igaz ugyan, hogy a lábammal kétszer voltam egy-egy hónapig odahaza. /A lágerben – a szerző megjegyzése./ Milyen hosszú idő óta vagyok Tőletek távol. Hogy eltelt az idő. Tizenötödik hónapja. Mi újság van odahaza. Mindenki otthon van? Ti hogy vagytok, egyikőtök sem beteg, Vigyázzatok nagyon magatokra. Gondoljatok arra, hogy a messze távolban van egy lányotok, aki hazavágyik és akit Ti haza vártok. Drága Anyukám, te különösen vigyázz magadra, mert tudom, hogy te gyönge vagy. Apukám, te még ott dolgozol ahol eddig? Vigyázz te is magadra, meg Anyukára is. Én ledolgozom a nyolc óra munkaidőt és azután a többi időt otthon töltöm. Drága Anyukám, amint látod a dátumról,  a születésed napján írom  levelet. Arra kérem a jó Istent, hogy tartson meg épségben és adjon erőt a lányod visszavárásához. Drága nagyszüleim Ti hogy vagytok? Milyen jó, hogy itt van a fényképetek, mindig megnézem és úgy érzem, hogy kis erőt kapok a váráshoz. A Józsi bácsival nem vagyok együtt, ő egy másik helyen van, nem tudom hol, egyszer üzentünk egymásnak. Drágáim a szegedi lányokkal együtt vagyunk. Egyik-másiknak a nevét és címét itt közlöm. Menjetek el hozzájuk és mondjátok, hogy ők is jól vannak. R. Klára, Sz. Erzsike, K. Ilona,… /Pontos nevek és címek. A szerző megjegyzése./ Drágáim, írjatok mindjárt választ a levélre, tudjam, hogy vagytok. Balázs odahaza van-e? Juliska néniék, Illés bácsiék meg a többiek hogy vannak? A Mariskával mi van? … meg a többiek hogy vannak?  Mindenkit üdvözlök és csókolok… Drágáim! Még egyszer nagyon kérlek benneteket vigyázzatok  nagyon magatokra és az egészségetekre. Én is vigyázok, mert eljön még az idő, hogy együtt leszünk valamennyien. Ismerősöknek és rokonoknak üdvözletem és csókjaim küldöm.

Titeket drága Szüleim és Nagyszüleim, sokszor csókol szerető és hazavágyó leányotok Magda. 

A címem itt van a borítékon a jobb alsó sarokban.”

Erzsi:

– Az egyik társunk, Klári egy betegtranszporttal haza tudott menni. R. Lajos szüleinek sajnos nagyon rossz hírt vihetett. Tibor is meghalt kint. Rászakadt a bánya. Szegény Lajos a jegygyűrűjét nem adhatta oda az özvegynek. Nem is tudom, hogy végül mi lett a gyűrűvel, mert ott már több ember nem volt a családjukból.  A szokás az volt, hogy T. András a lágerparancsnok, aki közülünk került ki -, lehúzta a gyűrűket az elhaltak kezéről… Tibort ott temették el az erdő mellett.

Na, szóval Klári elment a két fiú szüleihez a rossz hírrel, de addigra az anyjuk már belehalt a bánatba. Az apjuk még élt, de rettentő rossz állapotban volt. Klári neki nem is mert semmit mondani. Piroskával, a lánytestvérrel tudatta a hírt.

Erzsi:

– Visszatérve T. Andrásra: ez tán Erdélyből került oda, nem volt német. Benyalizta magát az orosz tisztnél, kicsit tudott oroszul, később meg egész jól megtanult. Hát ez az ember úgy uralkodott a lágerban, hogy ő már nem is dolgozott, csak parancsolgatott. Élet és halál ura volt. Olyan szemétláda volt, hogy az ritkaság! Ez a T. András idős embereket is megrugdosott, amikor azok panaszkodtak, hogy nem tudnak dolgozni. A szerencsétlenek le voltak fogyva, vagy negyven kilóra a rettenetes étkezés miatt, és betegek is voltak. Akkor ő megrugdosta őket, hogy szimulánsok, és bebeszélte még az orosz tisztnek is, aki minden nap bejött a lágerbe. Bejött, jóllakott -, na nem avval amivel mi , körülnézett, kiadta az utasítást -, aztán elment. De T. András mindig ott volt. Külön szobája volt, a tiszttel étkezett… szóval jó dolga volt.

Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – II. rész