Családháló

Kezdőoldal Történetek Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – II. rész

Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – II. rész

A listára felvett emberek közül néha kihúztak egyet-egyet azok, akik „közel ültek a tűzhöz”, például a saját hozzátartozójukat. De volt olyan, aki önként, vagy családi nyomásra ment el a hozzátartozója helyett.

Tatár Rózsa,

ELMENT A TESTVÉRE HELYETT

 

Erzsébet:

–  Az én férjemet is ekkor vitték el, pedig neki földalatti kommunista volt az apja. Igaz, hogy az apuka akkor bujkált. Persze az mindig bujkált, amikor baj volt. A Horthy-időkben is. Az külön érdekessége volt a Feri elszállításának, hogy neki sem kellett volna eljönnie, mert ő akkor már hivatalosan katona volt a Dunántúlon. Onnan visszaszökött a frontokon keresztül. Amikor visszajött nem is keresték, mert úgy tudták, hogy nincs is itthon. Az utána következő legidősebb testvért, Katit akarták elvinni. Feri akkor már otthon volt, s az anyja sírt, hogy mi lesz Katival. Akkor azt mondta Feri, hogy „elmegyek én a testvérem helyett”. Mert hát… hat hétről volt szó. Így Katit nem is vitték el.

Volt egy testvérpár is közöttünk. Az egyiknek, Lajosnak a felesége éppen akkor szülte a második gyereket. Lajos könyörgött, hogy engedjék ki legalább kísérettel a klinikára, de nem engedték. Ez a szegény Lajos úgy halt meg – kifelé menet -, hogy nem is látta a második gyerekét.

Talán két napig lehettünk a Krill-házban, s akkor elvittek minket teherkocsikon egy reggel Kiskunhalasra, a laktanyába. Itt elkülönítettek megint apukámtól. Ott már rengetegen voltunk. Jöttek Kecelről, Soltvadkertről, a környékből mindenhonnan begyűjtött német, vagy annak vélt emberek. Halason két-három napig voltunk, onnan néhány embert hazaengedtek. Persze már a Krill-házban is jöttek a családok, írták a kérvényt, ennek-annak, Komócsinnak, /helyi pártvezető – a szerző megjegyzése/ meg ki tudja még kinek. Minden esetre, akinek a legkisebb összeköttetése volt, az igénybe vette, vagy legalább próbálkozott. Emlékszem egy lány hazament Halasról… Úgy irigyeltük!

Itt az orosz katonák egy éjszaka elkezdtek szemtelenkedni velünk. Ránk akarták törni az ajtót. Akkor a Feri – a későbbi férjem – meg egy-két fiú megvédtek bennünket. Ezek az oroszok részegek voltak, a parancsnokuk nem tudta, hogy mit csináltak. Gondolom, az talán nem engedte volna.

Egy éjszaka aztán nyitott parasztszekerekkel Bajára vittek valamennyiünket.  Abban a hideg éjszakában bizony jó szolgálatot tett a nagymamám berliner kendője, amit már a városban akkoriban nem lehetett volna felvenni, mert mindenki kiröhögött volna. Aztán kinn, Ukrajnában is nagyon jól jött, ott még meg is akarták venni, de én visszahoztam, igaz, foszlányaiban.

Szóval vittek Bajára. Persze soha nem mondták meg, hogy hova megyünk, de azért csak láttuk. Baján, az állomáson borzasztó tömeg volt. Szegény sváb asszonyok a bő ruháikban a hidegben ott ültek a kis batyujukon és rettenetes zokogással voltak. Volt köztük olyan, aki három gyereket hagyott a szomszédban. A férje katona volt, azt se tudta, él-e, hal-e, őt meg elhurcolták. Hát azok ott őrjöngtek… Volt ott férj-feleség is, meg testvérek. Ezeket elkülönítették egymástól, s megmondták, hogy ha az egyik megszökik, akkor a másikat lelövik. Akkor már sejtettük, hogy nem lesz ennek jó vége.

Ott állt a szerelvény, és pakoltak fölfelé minket a nagy marhavagonokba. Jó szellősek voltak. A közepén egy kis kályha állt, a sarokban meg egy lyuk volt a padlón. Az volt a WC.

Magda:

– Amikor már mindenkit összeszedtek akit akartak, akkor megindult a szerelvény a „Bánátba”. Szegeden mentünk keresztül. Kérdezgettük, hogy hova visznek, s egy orosz katona a kályha melletti szénre mutatott. Egyre rosszabb érzéseink lettek.

Erzsébet:

– A németek akkorra már felrobbantották Szegednél a vasúti hidat, ami Makó felé vezetett. Ehelyett az oroszok fából összeeszkábáltak valami hídfélét. Lényeg az, hogy átment rajta az a rettentő hosszú szerelvény, azzal a rengeteg emberrel.

Szeged határában még gyorsan írogattunk cédulákat, megírtuk, hogy visznek, nem tudjuk, hogy hova. Ezeket ledobáltuk a töltésoldalba. Minden családhoz eljutott előbb-utóbb a levélke, olyan jó népek voltak ott Alsóvároson. Összeszedték még a vidékiekét is és küldték tovább. Szőreg alatt még megállt a vonat egy erdős részen, s letereltek minket „WC-re”. Férfiak jobbra, nők balra.

Klárival most is mondjuk, amikor találkozunk, hogy micsoda élhetetlenek voltunk, hogy akkor nem szöktünk meg. Egy orosz fegyveres őr vigyázott bennünket, mondta, hogy „davaj, davaj” mi meg szaladtunk, hogy le ne maradjunk…!  Istenem! Ha akkor tudtuk volna, hogy öt év… A szökéstől engem azért visszatartott a félelem, hogy apukámnak baja lesz. Klári meg a hatheti élelmét, meg a többi holmiját is féltette, ami a vagonban volt. Meg aztán elhittük, hogy pár hét Ukrajnában… mindig bíztunk valamiben.

Mentünk Brassó felé Dél-Erdélyen át. Brassóban, Predeálban megállt a szerelvény, s akkor a román katonák odajöttek és mondták: „szökjetek meg kislányok…”. Ők már biztos tudták, hogy mi lesz a vége ennek. Napközben mindig kitolattak valahova a városon kívül, és csak éjjel ment a vonat, gondolom azért, hogy ne lássuk hová megyünk. Az utazás borzalmas volt. Ott ültünk, feküdtünk a vagon padlóján, tisztálkodni nem tudtunk…

Az úton meghalt R. Lajos, aki az újszülött gyerekét sem láthatta.  Itta szegény a rossz, posvány vizet és hasmenést kapott. Még Ukrajna előtt meghalt. Dnyepropetrovszknál temették el. Megállt a vonat, néhányan kimentek csákánnyal, ezzel-azzal, ami éppen volt, ástak egy gödröt, de nem is nagyon bírták azt a fagyos földet megmozgatni. Elföldelték Lajost, de még a sírját sem tudták megjelölni. Szegény Lajos, amikor már nagyon beteg volt odaadta a gyűrűjét az öccsének, azzal, hogy ha hazaér, adja oda a feleségének…

Ahogy haladtunk, elterjedt a hír, hogy Iasiban az angol komisszió vár és nem engednek tovább bennünket… De Iasin is átment a szerelvény. Nem volt ott semmiféle angol komisszió. De az optimisták mindig éltették bennünk a reményt.

Magda:

– Nappal egyszer megálltunk és megengedték, hogy megfürödjünk. Ez már bent volt Oroszországban. Ezen kívül egész úton nem tudtunk, még mosdani sem lehetett.

Erzsi:

– Február másodikán este érkeztünk Csisztakovába. Érdekes, hogy ezt a helyet egyetlen térképen sem találtam meg, pedig azóta kerestem. Amikor szétosztottak bennünket, akkor már szó sem volt kukoricatörésről, meg gyári munkáról.

Bányába küldtek le bennünket, szenet fejteni, járatot dúcolni. A szerencsésebbek fenn lapátolták a szenet. Másfél évig nem írhattunk haza. A hozzátartozóink azt sem tudták, élünk-e még.

Falusi házakban helyeztek el.

Másnap elosztották az embereket. Magda, Klári, Hilda és Irén meg én mentünk együtt Zuefkába. Apukám,  Magda Józsi bácsija és a későbbi férjem úgy húsz kilométerrel odébb levő lágerba került, de azt akkor mi nem tudtuk. Egy évig nem tudtam, hogy hol van apukám.

Magda:

–  Nekem,  Zuefkából titokban sikerült hazaküldenem egy levelet. Amikor hivatalosan már küldhettünk valamit, akkor is csak levelezőlapot engedtek.  Zuefkában régi parasztházakban laktunk, ott voltak a legrosszabbak a körülmények. Fegyveres őrök járkáltak körbe, a tábor körül volt kerítve dróttal.

Erzsi:

– Zuefkában laktak persze „őslakosok” is. Szörnyű körülmények között éltek. A ház alatt, földbe vájt gödörben lakott a kecske, fölötte a házban az emberek. Ezek mind öregek voltak és nagyon szerencsétlenek. Ők is lenn dolgoztak a bányában. Amikor egy kis szünet akadt, s a nacsalnyik nem volt a közelben, akkor körülnéztek, s a szájuk elé tartva a kezüket olyan halkan mondták, hogy még a szénfal sem hallhatta: „Sztálin nye karasó”.

Ezek az emberek nagyon meg voltak félemlítve. Különben nagyon jólelkű népek voltak. Megosztották velünk amilyük volt. Ették nyersen a zöld paradicsomot, az uborkát, s az már csemege volt nekik. No, ezekből is szinte a felét nekünk adták. Végtelenül sajnáltak minket. Beszélni nem nagyon tudtunk, de azért később már megértettük egymást… Visszatérve az evésre. Bizony, az a hatheti élelem, amit magunkkal vittünk, egyszer csak elfogyott. Aztán akinek volt gyűrűje, vagy más nélkülözhető holmija, azt kezdte eladogatni.

A falubeli lakosok jöttek oda a láger köré – mert akkor még nem lehetett kimennünk a táborból, s ott cserélgettük élelemre kis dolgainkat. Mondom, az ottaniak is roppant szegények voltak, de mégis hoztak egy kis ennivalót.

Volt olyan köztünk, aki nem bírta ezt a szörnyűséget, s megszökött. Olyan is akadt, aki hazaérkezett. Apukám mesélte később, hogy a fiatalabbak próbálkoztak szökni leginkább. Az egyik egy lyukas vödörrel elindult, a másik egy lovat fogott valahol és azt hajtotta, mintha menne valahova dolgozni. De, hogy hogyan jutottak át azokon a folyókon? Don, Dnyeper, Dnyeszter… lehet, hogy volt háromezer kilométer is.

Magda:

– Ezek az emberek gyalog tehették meg az utat, persze, lehet, hogy később már segítették őket. No, szóval, valami fiatalember hazaért. Mi lányok, persze nem mertünk megszökni.

Azért voltak olyan nők és férfiak, akik a mi lágerünkből is megszöktek, s amikor elkapták őket, borzalmasan megverték, aztán lecsukták őket egy bunkerba, ott tartották őket étlen-szomjan.


Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – I. rész

Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – III. rész

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Nem szeretnél szem elől téveszteni minket? Kattints!

Kevesebb hírek jelenik meg a Facebook hírfolyamában a tervek szerint. A közösségi oldal így szeretné az álhíreket kiszűrni a megjelenített...

Close