Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – IV. rész
A beígért hat heti kukoricatörés helyett kényszermunka lett, de hogy meddig tart, azt senki nem tudta. A legrosszabb azonban mégis az volt, hogy másfél évig levelet sem írhattak haza, és később is minden módon nehezítették a levélírást.
LEVELEZÉS TITOKBAN, CENZÚRA NÉLKÜL
Magda:
– Egyszer a kórházban összeismerkedtem egy magyar hadifogoly férfival, s küldtem vele haza egy cédulát… Ő aztán azt elküldte a szüleimnek, meg ahogy később megtudtam, levelet is írt nekik.
„Kedves R… Úr és Nagyságosasszony!
Most kerültem haza Oroszországból, mint hadifogoly. Egy kis baleset miatt a lágerból beküldtek engem a civil kórházba, mert le kellett amputálni az egyik kezemet. Ott találkoztam édes kislánykájukkal. Hogy miért volt ott, azt nem tudom, semmi különös látható betegséget nem láttam rajta, elég jól néz ki, csak egy kicsit megtörte a munka, mert az arcán látni a meggyötört fáradságot. Több mint valószínű, hogy pihenés volt az ott tartózkodásának célja. Én mást sajnos nem írhatok, de ha levélbe tetszik kérni, nagyon szívesen válaszolok rá.
Minden jót kívánok, kezeit csókolom: M… Lajos.
A kislányuk sajátkezű írásával ellátott levélke mellékelve.
- szept. 17.
- augusztus 5-én voltam kórházban és akkor adta át ezt a kis levélkét”
A melléklet egy hatszor tíz centiméteres levelezőlap darabon küldött írás.
„Drágáim! 1946. VIII. 4.
Hála Istennek egészséges vagyok, nincs baj. Vigyázzatok magatokra és ne bánkódjatok. Isten elhozza az időt, hogy találkozunk. Sokszor csókolok mindenkit. Magdus”
M. Lajos második levele:
„1946. IX. 26.
Kedves R. Úr és nagyságos asszony!
Levelüket megkaptam és azonnal válaszolok rá. Nagyságos asszony kérem, előre bocsájtom, túl nagy aggodalomra nincs ok. Az igaz, hogy kórházban volt, de semmi komoly baja nem lehetett, mert nem mint fekvő beteg szerepelt. Én augusztus 1-én kerültem abba a kórházba, már tudják, hogy miért /kézamputálás/. Ő is ugyan ezen a napon került oda. Mindjárt az első nap találkoztunk. T. u., amikor megtudta, hogy magyar hadifogolyt hoztak be, odajött a szobánkba meglátogatni, másnap pedig már a folyosón beszélgettünk egymással, természetesen az otthonról. Elmondotta, hogy hogy történt az a kegyetlen és borzalmas kiszállítása Oroszországba, és hogy milyen nagyon sajnálta és féltette az itthoniakat, kivált az édes anyukáját. Négy napig voltam ott, az idő alatt minden nap találkoztunk, hiszen olyan nagyon örültünk, hogy szenvedéseinket elmondhatjuk egymásnak. Elmondotta mi mindent ki akart hozni /ruhaneműt/ de jó, hogy nem hozta, hisz itt úgyis elszedték vagy kénytelen volt eladni /valami ételért/, majdnem mindent. Ruhaszükségleteit úgy fedezi, /mert ruhaneműt nemigen kapnak/, hogy a lepedőt és szalmazsákot szétbontja és abból varr magának szoknyát és blúzt. Természetesen egy kis kellemetlenség van érte, de az nem olyan nagy baj, mondta Ő.
Azután elmesélte, hogy az ő lágerükben csak sváb internáltak vannak és milyen szerencsétlenül esett ő is ebben a névsorban a neve végett. Nagyon kevés ember van a lágerükben, akivel tudna beszélni, mert majd mind svábul, illetve németül beszélnek, amit ő nem tud. Amint az előbbi levélbe is megírtam, szénbányában dolgozik. Ezt már nem ő mondta, de én tudom. /Borzalmas nehéz munka, lent a föld mélyében dolgozni, csupa vizesen. Még nyáron tűrhető, de télen kegyetlen rossz, amikor feljönnek abban a hidegben. Egész biztos, hogy nem egyszer fagyott rá szegénykére a ruházata. Még az a jó, ha bemennek a lágerba, mindjárt megfürödhetnek meleg vízben és némileg száraz ruhát vehetnek magukra./
Az étkezésről nem is jó beszélni, amit én is nagyon jól tudok, mert itthon még a disznó is különbet eszik és ráadásul még kevés is.
Igazán ott az emberekben csak az a gondolat tartja a lelket, hogy „egyszer majd hazakerülünk”. Ő is így van. Nem hagyja el magát, elég jó néz ki, a helyi viszonyokhoz képest. Egyik nap mesélte, hogy valami rokonja /bácsikája/ van az egyik közeli lágerban és ha lehet majd felkeresi. Mesélt a „régi” szép időkről, milyen jó és kellemes volt odahaza és a hivatalba és mennyire szereti a szüleit. A lelkem, gondolatom mindég otthon van és mindég róluk álmodom, mondta szegény kis Magduska. Kimondhatatlanul nagyon sajnáltam szegény kislányt, mert olyan szépen és vágyakozva beszélt az ő Édes szüleiről és otthonáról. Én aug. 5-ig voltam a kórházban, de olyan hirtelen jöttek értem, hogy éppen csak el bírtam köszönni tőle és még utoljára nem tudtam meg se vigasztalni. Már akkor tudtam, hogy hazajövök, mer egy kézzel nem tudok dolgozni és azt megmondtam neki is.
Magduska másnap küldte utánam azt a kis cédulát, megkérve, közvetítsem „Édes szüleinek”. Igaz, hogy engem a levélírásra nem jogosított fel, azt magamtól bátorkodtam. Ha haza fog jönni, ne tessenek említést tenni az én magukhoz címzett levelemről, mert hátha megharagszik érte. Az ő hazajöveteléről azt hiszem, csak akkor lesz szó, ha majd a végleges békeszerződést alá fogják írni. Sajnos ez a szomorú tapasztalatom. De azért nem kell elcsüggedni, lehet, hogy rosszul ítélem meg a helyzetet és az sem tarthat soká, elvégre idestova 2 éve nyúzzák már azt a nyomorult szerződést.
Magduska a kórházban soká nem tartózkodott, mert két napra az én eltávozásomtól ő is elhagyta a kórházat. Azt hiszem, csak az a bizonyos kimerültség volt az oka, hogy kórházba kellett mennie, egyébként teljesen egészségesnek látszott, a helyzetéhez képest nagyon is jókedvű volt.
Nagyon készségesen és legnagyobb örömmel írtam ezt a levelet a Magduskáról. Én remélem, hogy mielőbb keblükre szoríthatják egyetlen kislányukat.
Kezeiket csókolja M. Lajos”
Erzsi:
– Magda, Klári, Feri és én ott kinn megfogadtuk, hogy amikor írunk haza, akkor mindig megírjuk, hogy a többiek hogy vannak. Az otthoniakat pedig megkérjük, hogy értesítsék a hozzátartozókat, hátha nem ér haza mindenkinek a levele.
A családunk mindig próbálkozott a hazahozatásunkkal. Egyszer Magda anyukája, meg az enyém gyalog kimentek Öthalomra, ahol orosz parancsnokság volt, s a tiszteknek vadászatot tartottak. Egy magas rangú parancsnokkal találkoztak össze, és sírva könyörögtek neki, hogy minket hozassanak haza. Az oroszok nagyon kedvesek voltak. Valaki tolmácsolt, s azt mondták az anyukáinknak, hogy már indulnak a szerelvények, hamarosan hazajönnek a lányok.
Szerintem nem tudtak azok semmit csinálni.
Az a tiszt viszont, aki nálunk volt a lágerban – tényleg nagyon rendes volt. Egy év is eltelt már, hogy azt sem tudtam apukámat hova vitték. Sírtam, könyörögtem neki, mire megsajnált és Sztalinoban a központban megnézte, hogy hova küldték apukámat. Persze mindezt tolmács útján „beszéltük” meg. Amikor legközelebb szabadnapom volt, adott mellém egy fegyveres mamkát, s az elkísért abba a táborba, ahol apukámat tartották. Útközben egy másik hadifogoly tábor mellett mentünk el. Zuhareszben volt a tábor.
A vidék, ahol gyalogoltunk igazán nagyon szép volt, csak a „körülményeink” nem tetszettek.
Magda:
– Ha jól emlékszem, Józsi bácsit én is meglátogattam, vagy kétszer.
Erzsi:
– No, hát, amikor odaértem apukámhoz, az olyan boldog volt, de olyan rosszul nézett már ki szegény… Ő nem került le a bányába, hanem a fatelepen dolgozott, s így még kevesebb kenyeret kapott. Beteg is volt, meg bánatos is.
Különben úgy általában a férfiak jobban elvesztették a kedvüket. Nem élt úgy bennük az akarat, hogy haza kell jönni. Azt nem mondhatom, hogy valaki öngyilkos lett volna -, mindenki élni akart.
De ott a meghaláshoz egyébként sem kellett gázkamra, vagy Auschwitz. Meghaltak ott az emberek természetes halállal a rossz ellátás, a rossz bánásmód miatt. Még csak azt sem mondhatom, hogy agyonverték. Igaz, volt akit megrugdosott T. András egyik nap, hogy szimulál -, aztán másnap az az ember meghalt… – elföldelték.
Hogy mibe haltak meg, azt se tudtuk meg soha. A mi lágerünkben nem volt orvos. Aki beteg volt és el tudott menni, azt elengedték az orvoshoz a másik faluba, aki nem bírt elmenni, az meghalt.
A lágerben elpusztultakat kivitték az erdő szélére és jeltelenül eltemették. A családjukat hivatalosan nem értesítette senki. Akik hazamentek, mindig elmondták a hírt. Mindenki minden alkalmat megragadott, hogy értesítse a többiek hozzátartozóit. Teréz és Józsa, akik hamarabb jutottak haza, mint én, levelet írtak a szüleimnek.
T. Teréz levele:
„ Kedves R. úr! Dunakömlőd, 1946. XI. 22.
Szeretettel értesítem, hogy a levelét megkaptam. Már írtam a K. úr levelére is a maga Lányáról, a Magdáról. Én a Magdát jól ismertem, és vele együtt is voltam egy Lágerba. Levelet ő még nem kapott egyet sem. Csak ketten kaptak Szegediek. A W. Hilda és a R. Klára azok már kaptak Szüleiktől levelet. A Lánya egészséges volt, amikor eljöttem onnét. Írtak levelet, de a Tiszt már ott, a lágerben ő előttük elvette. Meg is mondta, hogy ezeket úgy sem vihetem haza, mert kikutatnak. Én így meg is ígértem nekik, hogy a Szüleiket értesítem. Mivel találkoztam avval a Szegedi Férfivel, átadtam a fényképeket és üzentem is, ha tudni akarnak valamit a Lányokról, nagyon szívesen megmondok mindent, amiről csak tudok. Ha esetleg levél által is, írhatok mindenről. Vasárnapon itt volt egy fiatalember az Sz. Erzsi vőlegénye, annak elmondtam mindent, és a maga Lánya után is érdeklődött. Nagyon sajnálom, hogy a fényképeket átadtam annak a Szegedi férfinek, mert én a Többit elhoztam. A Lányáról is volt egy. Szép volt rajt és sikerült is. A Magda két hétig volt Kórházba. Lázas volt és a háta fájt. Mikor vissza jött nagyon jól nézett ki. Pár napig volt otthon, én már el is jöttem. A Magda bányában dolgozik… ruhája is van még otthonról… alsó ruhája is van még.
Én nagyon ismertem a lányokat mind, mert 67-en voltunk csak. Úgy kaptunk már ruhát tavaly, meg az idén is. Kenyeret 120 dkg-ot kap naponta. Kosztot is ők, akik a bányában dolgoznak, kapják a legtöbbet és legjobbat… a legtöbb fizetést. Már vett is magának egy pár orosz cipőt… télre is van neki meleg vattás kabát. Már tavaly óta sokat javult a helyzetük. A fürdés, tisztálkodás már minden sokkal jobb, mint tavaly. Tetűk már nincsenek, de poloskák, abból volt ölég a nyáron.
Kedves R. úr a Magda sokat gondol magukra és a kedves Nagyszüleire. Már sokszor mutatta a fényképeket. Eleinte sokat sírt is, de mindig megszakítottuk. Mert aki oly sokat gondolkozik, annak még rosszabb. Az nem segít odakinn. Csak az egyedüli Jó Isten segíthet. Az én Húgom és Sógornőm is ott van még náluk. Én egyedül jöttem a kezem miatt. Hárman jöttünk a mi Lágerunkból. Ketten a jugoszláviaiakkal, mindjárt kivitték Németországba. Lehet, hogy nemsokára jönnek. De az baj, hogy nagyon sokat hazudnak, nem nagyon hiszek nekik.
A Magdának a legnagyobb kívánsága, hogy nagyon vigyázzanak magukra, és a nagyszülőkre. És küldi üdvözletét a messze Orosz földről. A nagybácsijától már kapott levelet, az is egészséges, lehet, hogy már meg is látogatta, mert nincsenek messze egymástól. Most zárom soraimat és sokszor üdvözlöm a Lánya nevében is: T. Teréz.”
/T. Teréz második levele./
„Szigetujfalu, 1947. VI. hó.
Igen tisztelt R. Úr!
Levelét megkaptam, tehát azonnal válaszolok. Örömmel tudatom, hogy kedves leányukat a Magdát nagyon jól ismerem, hisz még mindig együtt voltunk. Ne tessék aggódni miatta, Ő a legjobb egészségben van és elég jól néz ki. Sokat aggódott kedves Szüleiért, míg végre megnyugtató levelet kapott otthonról. És, ami a legmegnyugtatóbb, hogy a legrövidebben Ők is jönnek, vagy talán már úton vannak.
Még pedig a Szegedi leányok közül ismertem és együtt voltam, W. Hildával, R. Klárival, Sz. Erzsivel, W. Irénnel és a legfiatalabb Ilona, Icának neveztük, édesapja szabó, vezeték nevét már nem tudom, azonkívül még tudok R. Arankáról. Mindannyian a legjobb egészségben vannak. Tehát nagyon kérem kedves hozzátartozóikat, ne aggódjanak miattuk, hanem bízzanak a boldog viszontlátásban, ami reméljük a legrövidebben meglesz. Maradok tisztelettel: Józsa
Szüleim is ismeretlenül üdvözletüket küldik.
Erre a címre is lehet írni: Moszkva, 280/1035.”
—————————————————————————————————————————————–
