ÁRAM A KERÍTÉSBEN

 

Erzsi:

– Örökké írtam, hogy küldjenek csomagot, de csomag nem érkezett soha. Lehet, hogy nem is lehetett küldeni. Ekkorra már a magunkkal vitt ruhákat eladogattuk, mert nem volt pénzünk ennivalóra. Akinek volt egy-egy ékszere, az a konyhára is bekerülhetett dolgozni, csak Török Andrásnak kellett ékszert adnia, s az úgy intézte, hogy bekerüljön. Az is nagy kegy volt, ha a szabadnapunkon krumplit pucolhattunk a konyhán. Amit a tiszt a tányéron hagyott, azt ilyenkor megehettük. Ők is ettek káposztalevest, de az tele volt hússal. Később már kimehettünk a piacra. Tejet nem lehetett kapni, csak szakvaszkát, ami az aludttejhez hasonlított. Pohárban árulták, s valami barnaság volt a tetején. Kukoricalisztet és marmeládét is vehettünk. Ha volt lisztre pénzünk, akkor palacsintatésztaszerű tésztát készítettünk, s azt a rakott sparherdt tetején lábos alatt sütöttük meg. Egy kis babot és káposztát is tudtunk néha venni… meg loptunk a kolhozból.

Mi, Magdával nagyon spórolósak voltunk. Ott is volt infláció… már volt egy kis tartalék pénzünk, s akkor egyik napról a másikra lebélyegezték a rubelt. Másnapra csak egy ebédre volt elég. Hát akkor úgy bánkódtam, mondtam is, hogy minek spórolok. A többiek meg körbe röhögtek bennünket. No, aztán fogadalom ide, meg oda, megint csak spóroltam, s akkor vettem egy pár fehér cipőt. Ez látszik is az egyik képen, amit hazaküldtem. A faluban volt fényképész… A fényképezés nem az elején történt, mert akkor úgy néztünk ki, hogy nem mertük volna hazaküldeni a családnak, hisz elijedtek volna tőlünk.

Erzsi:

– Amikor apukám ’47-ben a betegtranszporttal hazajött borzasztóan sovány volt. Nem is tudom, mi lett volna vele, ha akkor nem kerül be a transzportba.

Volt egy bizottság ott kinn, amely időnként végigjárta a tábort, s akik már nem tudtak huzamosabb ideig dolgozni, azokat hazaküldték, hogy ne etessék hiába őket. Bizony, sokan meghaltak hazafelé a vonaton. A szegedi férfiaknak nem tudom a fele hazatért-e? Apukám szerencsére hazaért, s Anyukám azt mesélte később, hogy alig ismert rá, olyan rosszul nézett ki, szörnyen le volt fogyva. Be kellett zárni előle a spájzot. Sokan bizony azért haltak meg – már itthon -, mert halálra ették magukat. Ott kinn persze az „agyonevés” veszélye nem fenyegetett bennünket. Zuefkában még fizetést sem kaptunk, s ott is kevés volt az ennivaló és rossz is. Pervo Majkában egy régi lágerben laktunk, eredetileg büntetőtábornak épült. Dróttal volt körülvéve, és áramot vezettek bele. No, itt már kaptunk fizetést, de mire levonták belőle a lakbért, a világítást és kifizettük a kosztot, addigra alig maradt valami. De azért egy kicsit spóroltunk. A kis pénzünkből vettünk ruhaanyagot, volt ott egy szatócsüzlet.  Puci, aki varrónő volt, segített kiszabni a ruhát, s aztán kézzel varrtuk meg. Pulóvert úgy kötöttünk, hogy a kábelek külsejét lefejtettük, az volt a pamut.

 

Magda:

– A lágeréletet a poloskák és a tetűk csak még nehezebbé tették. Egyszer úgy elszaporodtak, hogy engedélyt kaptunk, hogy kivigyük a szalmazsákot és a szabadban aludjunk nyáron, mert úgy csíptek a poloskák. Aztán nagy üstben kiforraltuk az ágy deszkáit. A ház, amiben laktunk, emeletes volt, négy lépcsőházzal, teljesen fából épült. Itt is meszelnünk kellett, sőt, akkor már a férfiakra is mi mostunk. Minden nőnek vállalni kellett, hogy egy férfira mos. Ez már Pervo Majkában történt, itt körülbelül kétszáznegyvenen voltunk. Adtak szappant, volt két nagy üst, meg mosóteknő, s az udvarra teregettük a ruhákat. Azért ebben a lágerben már jobb volt a tisztálkodási lehetőség, és sikerült egy hosszú levelet is küldeni haza.

 

/Magda levele/

„ Drága jó Szüleim!                                              1947. VI. 29.

 

    Nagy örömmel hallottuk  itt a hírt, hogy a Klári meg az Ica hazamennek. De egyrészt meg fáj is, hogy  mi négyen meg itt maradunk. A tiszt azt mondta nekik, hogy milyen nagy protekciójuk van, akik ennyire kérik haza. Ebből gondoljuk, hogy kérvény útján intéződött el az ügyük. Én nem tudom elgondolni, hogy az én ügyemben Ti nem tettetek semmit. Én is meg az Erzsike is mindig mondjuk a hír óta, hogy a mi ügyünkben a kérvény még nem intéződött el. Ugy-e Ti is írtatok kérvényt ide a … /pontos megnevezés – a Szerző/ az én kiszabadításomra. Ahogy a Piroska írja ő most ott dolgozik a Kommunista Pártba, meg a H. néni is, próbáljatok azokon keresztül intézkedni, hátha gyorsabban intéződik el.

        Ha pénzre van szükség ebben az ügyben és nincs, úgy adjatok el valamit  a holmimból, ha hazamegyek majd veszek  helyette másikat. Itt most az a hír járja, hogy most minden magyarországi haza megy. Így egy kicsit reménykedünk. Úgy kérem a jó Istent, hogy hazaérjek. Milyen jó is volna otthon!

       Nagyapáéknál már nemsokára érik a gyümölcs. Ugy-e ők még ott laknak? A Dezsőék nem vették el tőlük? Vagy talán már ki is békültek? Olyan kíváncsi vagyok az otthoni hírekre. Csak 10 lapot kaptam Tőletek és egyet a Piroskától, pedig gondolom írtok sürün. Én is írok. Ti hányat kaptatok már tőlem? Írjatok levelet, hosszút is, írjatok meg mindent. Van-e miből élnetek? Apu még pénzbeszedő? Keres-e annyit, hogy valahogy meg tudtok élni?

        A közjegyzői iroda működik-e még és ki dolgozik ott? Ugy érdekelne már minden ami odahaza történik. Hisz 28 hónapja vagyok már tőletek távol Már épp elég volt az itteni paradicsomból. Itt küldök egy fényképet. Ez még tavaly ilyenkor készült. Mennyivel másképp néztem én ki odahaza. Egyet küldtem a T. Rézivel is. Ha megkaptátok, ugy az egyiket adjátok a Nagyapáéknak. Éppen ma voltam szabadnapos és voltam Józsi bácsinál. Ő nagyon el van keseredve, mert nem kap egy sor írást sem. Ő is nagyon sokat ír, de még sem kap semmit. Nem tudja mi van az üzlettel meg Ica nénivel. Ő a láger cipésze, el-el dolgozgat. Van amikor elég szépen keres is. Mondjátok meg Ica néninek, hogy írjon neki.

      Ti drága jó Öregek, hogy vagytok? Ugye ott laktok még? Vannak még gyümölcsfák mint régen? De jó is volt kimenni hozzátok iroda után és jóllakni a sok jóból. Én is kérem nagyon a jó Istent, hogy ebben az évben ez sikerüljön. Vigyázzatok nagyon az egészségtekre, nehogy valami bajotok történjen. Juliska hogy van, talán már férjhez is ment. Elgondolom, hogy mennyi ujdonság történt a 28 hónap alatt. Mi itt nagyon sokat beszélgettünk az otthonról és sokszor úgy megfájdul a szivünk. Azt mondjuk, hogy nekünk most csak az emlékek vannak. Nagyon sokszor csókollak benneteket: Magdus.

       Drága Anyukám és Apukám, még egyszer nagyon kérlek benneteket intézkedjetek minél előbb.

       Hát a házbeliek hogy vannak, Mariska mit csinál? Talán a Vikivel együtt már férjhez is ment. Csókolok mindenkit. Piroskával és az Etával mi van? Az Eta is írhatna egy pár sort. Piroskától kaptam egy lapot. Nagyon sokat lehetne írni, de kérdezzétek az Icát és Klárit, ők majd mindent elmondanak. A rokonokat, ismerősöket üdvözlöm, titeket pedig számtalanszor csókol leányotok: Magdus.

     Egy héttel ezelőtt kaptam egy lapot. V. 15-i légi postával jött. Így írjatok és ez hamar ideér. Szeretnék fényképet is tőletek, próbáljátok a lapra ráragasztani. Most is van egy lap a számomra, de még nem kaptam meg. A másik helyen van, ahol eddig voltunk, és ma hozzák ide.

       Óh drágáim! Miért is nem mehetek én is haza! Talán engem nem szeret az Isten annyira? Próbáljatok légi postán kérvény írni a …../pontos megjelölés hova – a Szerző/. Én úgy gondolom, hogy Klári és Ica is ezen az úton mennek haza. Ha pénzbe kerül, adjatok el inkább a holmimból valamit. Ne sajnáljátok, csak innen szabaduljak meg. Hála Istennek, még elég egészséges vagyok, remélem Ti is . Csak a koszt. Majd a lányok mesélnek.

      Nagyapáék hogy vannak? Írjatok mindenről. Kérdezzétek a címet a Klári Nagymamájától, meg az Ica apjától, hogy hova írtak kérvényt, vagy mit tettek ebben az ügyben.

Intézkedjetek, mert már nem sokáig bírom! Mindenkit üdvözlök. Titeket Nagyapáékkal együtt sokszor csókol:

                                                                             Magdus.”

Erzsi:

– ’47-ben egyszer összecsomagoltunk, mert azt mondták, hogy akik nem svábok, azok hazamehetnek. De mire a májkai lágerre került a sor, addigra a transzport elment, mi meg visszamaradtunk.

 

Magda:

– Józsa, az egyik szigetújfalui lány írta meg a szüleimnek, hogy mégsem tudtam hazaindulni. Én csak szeptember 19-én tudtam egy lapot küldeni.

 

/Józsa levele/

„Tisztelt R… Úr!                       Szigetújfalu, 1947. VIII. hó 26.

 

   Soraikra mindenkor örömmel válaszolok, mert meg tudom érteni, hogy egyetlen gyermekükért aggódó szülők íly hosszú idő után epedve várnak hírt leányukról. Ugyan úgy, ahogy mi vártuk odakinn.     

     Magdus úgy tudom két levelet kapott otthonról, amelyek nagyon megnyugtatták és boldoggá tették. Máskülönben is Magdus élelmes kislány, egészséges, jól néz ki, a fizetését is szépen be tudja osztani. Tehát ne tessék aggódni miatta, hanem bízzanak a boldog viszontlátásban, ami a legrövidebben meglesz.

       Azt tetszik kérdezni, hogy mi milyen okkal jöttünk haza? Ezt igazán Isteni szerencsének lehet nevezni és magunk se tudjuk, hogy miért pont mi estünk be az első csoportba, pedig mindannyian a legjobb egészségben voltunk. Talán tetszett olvasni az újságban, hogy huszonketten jöttünk, tizenhatan a mi falunkból, egy pesti, három csepeli, egy miskolci és egy kátai és hat lágerból vagyunk. A mi lágerunkból négyen jöttünk, mind egy faluból. Több leány falubelivel nem is voltunk együtt. Csak a férfiak maradtak ott, úgymint az én bátyám is ott van még abba lágerbe. De remélem már ők is úton vannak, mindennap olvasom a hadifogoly névsort, tegnap már voltak benn Dombász környékéből, de csak foglyok.

     Magdus Nagybátyja pedig nem messze volt tőlünk, sokat leveleztek, sőt még a Magdus meg is látogathatta. Igenis úgy volt, hogy be volt osztva a betegek közé, mint Sz. bácsival együtt, de mivel most már beteg transzport nem megy állítólag, azt mondták, most mindenki hazamegy. Tehát nekik is várni kell míg sorra kerülnek. Máskülönben Magdustól hallottam, hogy a Józsi bácsi jól néz ki, s ha jól tudom a szakmáján dolgozik.  Magdus a kórházból küldött üzenetet. Igenis a lábával volt kórházba, de nem volt olyan veszélyes, valami kelése volt.

    Most pedig zárom soraim. Kívánom a legközelebbi boldog viszontlátást. Én sokat imádkozok értük, hogy a jó Isten minél előbb segítse haza Őket is.  

Szivélyes üdvözletemet küldöm: Józsa”

 

Magda

– Én csak szeptember 19-én tudtam egy lapot küldeni a szüleimnek.

„Drága Apukám, Anyukám!                      1947. IX. 29.

    A múlt hónapban három lapot kaptam Tőletek… Ezideig nem is írtam, mert úgy volt mindig, hogy megyünk, készenlétben voltunk mindig, sőt egyszer úgy is volt, hogy azonnal pakoljunk, de a csoportot elkéstük. Most is úgy mondják, hogy ebbe a hónapba megyünk, de azért a lapot megírom, milyen jó volna ezt otthon együtt olvasni. Igazán nem tudom, mi lesz velünk. Milyen boldogok is az Icáék. Bizonyosan a másik négy lány a W. Ica és W. Katica, a R. Etelka és R. Aranka, meg az Erzsike apukája is felkerestek benneteket. Csak mi négyen vagyunk a szegediek közül leányok itten. Oh, Anyukám, Apukám, hogy imádkozok én mindig a jó Istenhez és  Szűz Anyához, hogy segítsen haza, de remélem egyszer csak meghallgat. Jelenleg megvagyok, de júliusban és augusztusban a második fél hónapban beteg volt a lábom és a kórházban is voltam. A lábommal sokat voltam már beteg, most nincs semmi baj, csak rémes nagy a honvágy és mindennél nehezebb. Drágáim! Ti hogy vagytok? Vigyázzatok az egészségtekre nagyon. Nagyapáéknak is írjatok, mondjátok a rokonoknak, hogy ők is írjanak. Légipostával hamar ideér. Fényképet is mellékeljetek levélbe. Rokonokat, ismerősöket üdvözlöm, Titeket számtalanszor csókol leányotok: Magdus.”

—————————————————————————————————————————————–

Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – IV. rész

Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – VI. rész