A DEMOKRÁCIÁBAN NINCS PROTEKCIÓ

Magda:

– Egy páran hazajutottak a szegediek közül is hamarabb. Mi mindig írtunk haza a többiekről is, mert nem tudtuk, hogy kinek a levele jut haza. Otthon meg a családok felkeresték egymást, barátság is alakult a sorsközösségből. A szüleink együtt írták a kérvényt a Rákosi-irodához. Klári, Ica, Etelka, Kati ’47-ben váratlanul hazamehettek. Nem tudtuk, hogy hogyan intézték ezt el. Aztán itthon mondták, hogy együtt ment el a kérvény a miénkkel.

Erzsi:

– Amikor apukám hazament, jóval később, sok vajúdás után írt egy levelet. Ebben az állt, hogy a vőlegényem, akire én hűségesen vártam, amíg a Kaukázusban volt, ’46-ban hazatért a hadifogságból, s akkor mondták meg neki a szüleim, hogy most meg engem vittek el.  Aztán az én vőlegényem addig-addig járt hozzánk, amíg beleszeretett a húgomba. Apukám megírta nekem, hogy „kislányom, viseld el ezt a tragédiát, hogy öt évi menyasszonykodásod után ez történt. Most derült ki, amikor hazajöttem, hogy a Jóska már nem is temiattad jár hozzánk, hanem a húgod miatt. Akkor anyukáddal mi kidobtuk, s azt mondtuk, hogy akkor vegyen el más lányt, ilyen bánatot ne okozzon, de akkor a húgod, meg ő azt mondták, hogy öngyilkosok lesznek”. S ezután a húgomat mégis hozzáadták az én vőlegényemhez.

Aztán amikor hazamentem, megkérdeztem, hogy attól nem féltek, hogy én öngyilkos leszek erre a levélre? Ők meg azt felelték, tudták, hogy annál több eszem van. Persze, eszembe sem volt öngyilkos lenni. Az eljegyzési képet szépen kettévágtam, az ő képét bedobtam a tűzbe, a drága leveleivel együtt! Gyönyörű leveleket írt ám! A lágerben az volt a szokás, hogy ha valaki levelet kapott, akkor azt hangosan felolvasta… hát, amikor én az ő leveleit felolvastam, mindenki sírva fakadt… Peer Gyntből idézett… örökké vár… meg ilyenek… a végén mégis én lettem az elhagyott menyasszony.

Ferivel, a férjemmel, jóval később, már itthon alakult ki az érzelmi kapcsolat. Ő egy lágerben volt apukámmal. Ferinek volt itthon menyasszonya, de mint később kiderült, a menyasszony nem bírta kivárni, amíg Feri hazatér, s szépen férjhez ment. No, amikor mi már mindannyian itthon voltunk, egyszer Feri ott ment el a házunk előtt, és én behívtam, hogy apukával beszélgessenek, hiszen volt nekik bőven közös témájuk… máskor is eljött, s egyre többször… ebből lett a mi házasságunk.

Hát bizony, Feri élete is elég hányatott volt. Az ő apja, mint már mondtam, „földalatti kommunista” volt. Amikor a bujdosásból előkerült, akkor mondta az anyja, hogy: „Ferenc, eredj már, beszélj a Komócsin Illéssel, meg a Misun Gusztáv elvtárssal…”  ezek mind „földalatti barátok” voltak. Kérd meg, hogy „szögény gyerököt hozzák mán’ haza…”. Erre a Feri apja azt felelte: „Anyus, a demokráciában nincsen protekció, vedd tudomásul. A gyerek fiatal, nagyon jó dolga van, ki fogja bírni”. No, azt aztán visszamondták Ferinek, s az úgy megharagudott az apjára, hogy ha az jött az utca egyik oldalán, akkor ő átment a másikra.

Volt még ezt megelőzően más is a Kedves Papával… az öt évi fogságból hazatért fiából katonatisztet akart csinálni… Feri megmondta neki, hogy „Apám, magának kellett volna ott lenni, akkor majd másképp látná a katonai pályát is…”

Magda:

– Érdekes volt, hogy egyesek, hogy tudtak helyezkedni: az 1034-es lágerben W. Hilda már kenyeret osztott. Ő tudott németül, tolmács is volt. Gyorsan megtanult oroszul is. Behízelgő modora volt, gazdasági ügyintéző lett, ő szedte az ebédpénzeket.

Erzsi:

– Emlékszem, egyszer Magdával délutáni műszakba mentünk és kifogyott a pénzünk. Ez a Hilda annyit nem kölcsönzött, hogy enni tudjak.

Magda:

– Beteg voltam, azért fogytam ki a pénzből teljesen. A szénpor belement a kalocsnimba, meg a víz is. Feltörte a lábam a kalocsni, s aztán az meggyűlt, alig bírtam járni. Amikor az meggyógyult, akkor meg rádobták a kezemre a fatörzset a rakodásnál. Teljesen szétlapult a kisujjam. Akkor meg azért nem tudtam dolgozni. Így aztán pénzem sem volt. Még az a szerencse, hogy az ujjam viszonylag jól begyógyult. Igaz, hajlítani ma sem bírom, meg úgy néz ki, mintha dupla ujjam lenne. De örülhetek annak is, hogy így begyógyult. Egy csomó holmimat el kellett adnom, amíg nem tudtam dolgozni, hogy enni tudjak. A falubeliek vették meg. Akkor nagyon el voltam keseredve. A szüleimnek nemigen írtam én a nyomorúságunkról, de akkor nem bírtam tovább…

„Drága jó Apukám, Anyukám!               1947. XI. 11.

    Már nem győzök Tőletek lapot várni. Úgy látszik, hogy megakadt a postaforgalom. Itt meg nagyon ritkán lehet kapni lapot, ha meg levelet akarunk írni, akkor meg bélyeget kell először szerezni. Így megvan minden ok arra, hogy nehéz a levelezés. Jaj, pedig de sok leírnivaló volna. Augusztusban milyen boldog is voltam, amikor kaptam egy lapot. Mondtam is a lányoknak, na, nemsokára már élőszóval mondhatunk el otthon egymásnak mindent. Nem lesz szükség a levelezésre. Bizonyára tudjátok, a W. lányok, meg az Sz. bácsi elmondták, hogy én is ki voltam írva a hazamenésre, de sajnos nem sikerült. Ott voltunk már, hogy azonnal pakoljunk, és mikor félig már készen voltunk, jöttek, hogy a transzport már elment, mi azt lekéstük. Attól kezdve azután mindig biztattak, na most – na nemsokára indul még egy, s mi abban okvetlen benne leszünk, de itt van a november fele, s mi még mindig itt vagyunk. Én már azt mondom, nem is megyünk innen soha haza.

    Én csupa elkeseredettséget tudok írni, ami titeket bánt nagyon jól tudom, de mit tudjak írni, ha nem az igazságot. Hiába írnám azt, hogy jól megy a sorom, nem hinnétek el, már azok után sem, ahogy az Icával küldött levélben írtam.

    Jelenleg egészséges vagyok, de beteg voltam júliusban és szeptemberben. Hasmenésem volt, de csak víz jött, és azután meg a lábammal. Istenkém, ha most látnátok a lábamat, csupa folt, forradás. Hála Istennek, hogy nem vagyok sánta. Rémes sokat szenvedtem már a lábammal, s amiért beteg voltam el kellett adni a holmit, hogy tudjam a kosztot fizetni. Rémes nehéz a helyzet, elmondhatom, hogy sokat éheztem. Most meg, különösen szeptember 20 óta, egy másik helyen dolgozom, fent, így csak 80 dkg. kenyér van és ahhoz való koszt. Kérdezzétek meg az Icát, majd ő megmondja mit kapunk.

      Keveset keresünk, talán elég volna a konyhára, de sokat levonnak, s így a 80 dkg. kenyér felét el kell adni, hogy tudjam a kosztot fizetni. Így már másfél hónap óta 40 dkg. kenyeret eszem és amit a konyhán kapunk. Most szezonja van a sült töknek 1 rubel darabja, de nem bírok venni azt sem. Most meg abszolute nem is eszek egy falatot sem két napja, mert a pénzes ember még nem jött, a kenyeret nem bírom eladni, így kiváltani se bírom. Kölcsönre nem ad senki, mert mindenki úgy van, hogy csak annyi van, ami épp neki elég. Úgy fáj a fejem, meg a gyomrom, de nem panaszkodok, hisz úgy se nem ér semmit. Tegnap is lefeküdtem és aludtam. Még annak az egynek örülök, hogy tudok aludni.

    Nincs olyan perc, amibe ne gondolnám, vajon miért kell annyit nélkülözni és szenvedni, miért nem lehet nekünk, hazamenni. Már annyira vágyódom utánatok, hogy azt nem tudom leírni. Miért is szakították el a gyermeket a szüleitől és fordítva.

     Hogy reméltük itt mindannyian magyarok, hogy a karácsonyt már otthon töltjük, milyen boldogok fogunk is lenni, de ez nem fog megtörténni. A lányok elbeszélgetnek a főzésről, németül ugyan, de én már sokat értek, s olyankor kimegyek, vagy mondom hagyják abba, ne fájdítsák meg a szíveket jobban. Bizony, drága jó Apukám, Anyukám, így telnek a napok. Letelik a nyolc óra fent a hidegen, s ha hazamegyünk, nincs annyi pénz, hogy enni tudjak. Ugye csupa keserűség, de ez az igazság.

      De most már magamról elég. Ti, hogy vagytok? Remélem egészségesen. Vigyázzatok nagyon magatokra. Imádkozzatok és kérjétek a jó Istent és a Szűz Anyát vezéreljen haza mielőbb. Én is imádkozok, de nem megy úgy, mint odahaza. Itt az eszem mindig otthon jár. Ha valamit akarok csinálni, nagyon kell odafigyelni, és mindjárt megunok mindent. Ti hogy álltok az élelem és pénz dolgában? El tudom gondolni, hogy nem valami fényesen, De azért a jó Isten csak segít, hogy nem éheztek. Hogy fáj az a gondolat, hogy jön a Karácsony, s én talán nem is fogok tudni enni, vagy a fele kenyeret el kell adni. Tudom, nagyon keserves az ennivaló nektek is.

       Drága jó Szüleim! Ha írtok próbáljatok fényképet is küldeni. Egyébként mi újság van otthon? Bizonyára sok minden történt már. Eta meg a Pike nem írnak, talán már el is felejtettek. Igaz is, ők otthon vannak a Szüleik szerető karjai között. Mi van a rokonokkal? A kovácsháziakkal, meg a Balázzsal? Írjatok mindenről. A R.-mama hol van most? Annyira érdekel minden. Írjatok hosszú levelet és írjatok meg mindent. Mi van a házbeliekkel és Mariskával? Ugye sokat vigasztal. Meg a Marika és a Sancus. Már nagy lányok. Hát a két drága jó öreg, a Tatika, meg a Mamika, mit csinálnak? Nekik is írtam külön, valamelyiket megkapjátok remélem Karácsonyra. Milyen boldogság volna, ha mégis sikerülne hazafele elindulni. Karácsonyi ajándékul kérjük azt a jó Istentől, hogy vezéreljen minél előbb haza. A rokonokat, ismerősöket üdvözlöm.

        Drága jó Szüleim írjatok sokat. Vigyázzatok magatokra. Nagyapáékkal együtt számtalanszor csókollak benneteket, Magdi.

Ha az érdekemben szükség van, adjátok el a holmimat. A közjegyzői iroda működik-e még? A régiek vannak ott vajon? A közjegyző úr is hazatért? Üdvözlöm őket is.”.

Erzsi:

– Mi ott kinn valamennyien úgy voltunk, hogy ha csak kibírtuk, a rossz híreket nem írtuk meg. Képeket is csak akkor küldtünk, amikor elfogadhatóan néztünk ki. Az egyik fényképen karácsonyfával vagyunk lefényképezve. Azt mi csináltuk, meg nem tudnám mondani, hogy miből… próbáltuk valahogy emberibbé tenni az életünket.

Erzsébet két levelezőlapja:

„Édes Szüleim, Testvérkéim és Nagymamám!

      Január 14-i lapotokat a napokban kaptam meg. Nagyon bánt, hogy nem kaptok felőlem hírt, pedig én gyakran írok és képet is küldtem az ősszel. Ez a kép most készült, erről láthatjátok, hogy jól nézek ki és egészséges vagyok.  Ezért ne aggódjatok miattam. Remélem mostmár számomra is nemsokára üt a szabadulás órája. Még régi helyemen dolgozom lent. Megszoktam már a munkámat és az itteni életet, mégis napról napra jobban vágyom haza hozzátok… Csókollak benneteket milliószor: Ilze.”

/A sárguló levelezőlap szélére egy kis, ötször-ötös fényképet varrt fel Erzsébet. A többi képet is így küldték haza valamennyien./

„Drága jó Szüleim!                                         1949. IX. 3.

    Nagyon sok levél jött, de nekem megint semmi. Jancsi kapott levelet az édesanyjától, s abban írja, hogy M. Ilona valamit mesélt rólunk, ami miatt kétségbe vagytok esve. Kérlek benneteket, ne higgyjetek el semmiféle pletykát, hiszen a buta emberek sokfélét összebeszélnek. Nincs semmi baj: egészséges vagyok és nagyon várom a kérvény eredményét. Kérem, írjatok gyakrabban és hosszú levelet. Grétiről és Anniról is. Itt sok csomag érkezik Németországból, csak én és Magda nem kapunk. Most jön ismét a tél és a meleg ruháim elszakadtak, jól jönne nekem is valami használt holmi. Talán, ha nem esik nehezetekre Karcsiékon vagy D. Terin keresztül tudnátok valamit eljuttatni. De a hazamenés még többet érne, csak azt hiszem még egy telet itt kell töltenünk. Csókolok mindenkit: Ilze.”

Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – V. rész

Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – VII. rész