Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – VIII. rész
A foglyokat hazautazásuk előtt „felhízlalták”. A közülük kijelölt munkafelügyelő hirtelen kezesbáránnyá vált, félelmében, hogy valami baj érheti. Aztán hazautazás közben mégiscsak történt vele valami…
MEGCSÓKOLTÁK A MAGYAR FÖLDET
Erzsi:
– ’49. szeptember 26-án, a születésnapomon behívatott bennünket a tiszt és megköszönte, hogy becsületesen dolgoztunk, majd mondta, hogy csak szeptember 30-ig kell dolgoznunk, utána mindenki tegye rendbe a holmiját, pihenjen, mert indulunk haza… Valóban, október tizedikén elindultunk a lágerból a gyűjtőbe… onnan pedig haza… Amikor megtudtuk, hogy hazamegyünk, a férfiak elhatározták, hogy T. Andrást hazafelé kidobják a vonatból. T. valamitől biztosan tartott, mert a hír után olyan lett, mint a kezes bárány, kedves volt, hízelgett. Aztán Debrecentől már nem emlékszem rá… nem tudom, hogy hova lett…. Az is lehet, hogy jobbnak látta, ha csendben eltűnik….
Magda:
– Katikban volt a gyűjtőnk, amikor jöttünk haza. Visszafelé már nem volt olyan nyomorúságos az utazásunk. Akkor már személyvagonokban ültünk, s azt figyeltük, hogy milyen irányba megy a vonat… Volt egy kis megspórolt rubelem, azt elköltöttem a katiki magazinban. Vettem egy pepita kendőt, meg egy pulóvert. A pulóvert éppen mostanában dobtam ki, már semmire sem volt jó. A kendő most is megvan, az a macskáé.
Erzsi:
– Utazás ide, meg oda, akkorra már úgy megrendült a bizalmunk, hogy nem is igen hittük, hogy hazafelé hoznak. Elterjedt az a hír is, hogy talán a Volga- mentén visznek minket, mert tudott volt, hogy a Volga-mentén voltak már németek letelepítve, még az első világháború idejéből. Na, izgalomban voltunk rögtön, amikor a vonat nem nyugati, hanem keleti irányt vett. Tulajdonképpen csak akkor hittük el, hogy haza megyünk, amikor a Kárpátok vonulatát megláttuk, s Máramaros-szigetre befutottunk. Úgy hazudtak nekünk öt éven át, hogy már nem hittünk el semmit… Máramaros-szigetre érve kaptunk gulyáslevest. Hát az olyan finom volt, hogy csuda! A Tisza eredeténél gyönyörű, magos, zöld fű volt… ott pihentünk, vagy három órát, hemperegtünk a fűben… sokan megcsókolták a magyar földet. /Mert amikor minket elvittek, akkor az még magyar föld volt./ Láttuk a Tisza eredetét… nagyon örültünk…
Magda:
– Amikor az orosz miliom meg akart számolni bennünket, alig sikerült neki, mert az örömtől mindenki összevissza szaladgált…
Erzsi:
– Aztán megint beszálltunk a vonatba és együtt utaztunk még Debrecenig. Ott szétosztottak bennünket. Már tudták, hogy a svábok hozzátartozóit hová telepítették, s azokat nyomban küldték utánuk. Debrecenben megkaptuk a hadifogoly igazolványt, meg húsz forintot, s mindenki ingyen utazhatott haza.
Magda:
– Erzsivel bementünk egy boltba… hihetetlen érzés volt! Egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy nekünk magyar pénzünk van, és magyar boltban vagyunk… Megkérdeztük, hogy mit lehet húsz forintért vásárolni… Vettünk kenyeret, meg felvágottat…
Erzsi: – … meg krémest!
Magda:
– Aztán táviratot adtunk fel a szüleinknek. Én azt írtam, hogy: „Drága szüleim, holnap délelőtt érkezünk. Csókol Magdus. Szólj a többieknek is.” Kiszámolta a táviratos az árat, és kiderült, hogy már nem elég rá a pénz. Akkor megmondtuk neki, hogy honnan jövünk, erre ő kipótolta a pénzünket.
Erzsi:
– A vonaton elég rossz külsejűnek ítélhettek minket az utasok, mert megkérdezték, hogy honnan jövünk. Nem is tudtuk, hogy mit szabad mondani. Féltünk szólni. Mi nem tudtunk az itthoni helyzetről semmit. Nem tudtuk, hogy Rajkot kivégezték, azt sem, hogy ki az ország vezetője. Csak azt tudtuk, hogy Sztálint nem szabad szidni. Utazott velünk egy elvtárskinézetű ember. Ez megkérdezte tőlünk: „Aztán tudják-e, hogy kinek köszönhetik, hogy hazajöhettek? Persze mi nem tudtuk. Bambán néztünk egymásra, nem mertünk semmit válaszolni. Az „elvtárskinézetű” megmondta: „Tudják meg, hogy Rákosi elvtársnak köszönhetik!”
Emlékszem, a számon volt a szó, hogy: azt kinek köszönhetjük, hogy elvittek? De nem mertem kimondani. „Legyenek örökké hálásak Rákosi elvtársnak, hogy hazajöhettek!” – mondta még ez az ember. Ezután mi már nem törődtünk vele, el voltunk egymással foglalva, meg néztünk ki az ablakon, gyönyörködtünk a tájban… lelki szemeink előtt már a család volt…
Magda:
– Amikor anyukámék megkapták a táviratot, körbeszaladták a családokat. Jöttek elénk a szüleink az állomásra. Jött a nagyapám, nagymamám, és hozott a zsebében egy darab kenyeret. Aztán később mesélte el, hogy látta, nem vagyok olyan rettenetesen tönkremenve, ezért nem vette elő a kenyeret. Persze, hogy nem voltunk olyan szörnyen soványak, hiszen indulás előtt igyekeztek egy kicsit „feljavítani” bennünket.
Elmondhatatlanul örültünk egymásnak! Otthon jelentkeznünk kellett az ÁVH-nál, a Széchenyi téren, a mostani Tisza Szállóban…
Erzsi:
– Ott erőt gyűjtöttem, s mégiscsak megkérdeztem, hogy minek köszönhetem én ezt az öt évet… Igen kedvesen azt mondták, hogy „sajnálatos tévedés volt”, és örüljek, hogy élve hazajöhettem. Utólag megijedtem, hogy hogy is mertem ezt megkérdezni. Aztán arra gondoltam, hogy azok, akik ott fekszenek a jeltelen hantok alatt, már nem tudják feltenni ezt a kellemetlen kérdést. Azokról már nem is esett szó. Annak a családjának legjobb volt, ha elhallgatott.
Magda:
– Az ÁVH-nál való jelentkezés után kellett menni orvoshoz annak, akinek volt valami baja. Nekem a sok szénportól ekcémát kapott a fülem, azt kellett kezeltetnem. A fogászatra is kellett járnom. Aztán munkát kerestem… pályáztam a közjegyzői irodába, de azt válaszolták, hogy betöltötték a helyem. Akkor bejelentkeztem a munkaközvetítőbe. A Vas- Műszaki Nagykerhez közvetítettek ki, a Brucknerhez, ahol irodában dolgoztam.
Erzsi:- Én a szüleim üzletében kezdtem dolgozni. ’50-ben összeházasodtunk Ferivel. Ő az újszegedi kendergyárban dolgozott. Aztán ’53-ban államosították a szüleim üzletét, és én is megpróbáltam elhelyezkedni, de ez nem ment könnyen… Emlékszem, az ötvenes években minden héten írni kellett az önéletrajzokat. Az önéletrajzírásban ez a láger dolog rettenetes volt. Mindig olyan burkoltan írtam, hogy ’45-től ’49-ig a Szovjetunióban a szocializmus építésében vettem részt. Ebből aztán jól ki lehetett érteni, hogy mit jelent, tudta is mindenki. Minden esetre, ez olyan ügyesen volt burkolva, mintha önként mentem volna el.
Magda: – Én viszont leírtam, hogy mint polgári személy hadifogságban voltam.
Erzsi:
– Egyszer a fiam hazajött a munkahelyéről és azt mondja: a párttitkára azt üzeni, hogy ártatlanul nem vittek el senkit. Akkor odaadtam a hadifogoly igazolványom, hogy megmutassam ennek a párttitkárnak. Sokan elhitték ám, hogy ártatlanul nem vittek el senkit.
Ez rosszul esett, hiszen mi 19-20 évesen még csak nem is politizáltunk. Mi bűnünk lett volna? Az ilyen tapasztalatok után jobbnak láttam, nem beszélni többet ezekről az évekről…
De nemcsak rossz nappalaim, hanem rossz éjszakáim is voltak amiatt a „dolog” miatt. Éveken át azt álmodtam – már itthon -, hogy készülünk hazafelé és nem jön a vonat… és nem érünk haza soha…
Magda:
– Én néha még ma is azt álmodom, hogy csomagolok… nem tudom, hogy van az, de jön egy időszak és én akkor ezzel álmodom, hogy csomagolok a kofferba… ilyenkor nagyon sírok álmomban. Pedig nem is beszélgettünk itthon ezekről a dolgokról… olyan lidérc ez az emberen, akkor is, ha nem beszél róla, pedig az idén lesz negyven éve, hogy október 11-én hazaértünk… /1989. a Szerző megjegyzése/
Erzsi:
– … jóvátétel? Szó sem volt ilyesmiről soha. Az egyik sorstársunk, Ica, majdnem kapott jóvátételt, de a büszkesége nem engedte, hogy elfogadja. Ő a hazatérésünk után kórházban kezdett dolgozni, ápolónő volt. A ’70-es évek közepe táján történt, hogy a főorvos azt mondta neki, mindjárt hoznak a kórterembe egy nagyon beteg orvost, azt kell megmosdatni, ellátni, elhelyezni. Ica amikor meglátta azt a beteget, csak nézte-nézte, elolvasta a nevét a kórlapon és rájött, honnan ismeri. Ellátta rendesen, ahogy a főorvos előírta, aztán amikor ketten maradtak megkérdezte az öreget, hogy megismeri-e? Persze, hogy nem ismerte meg. Akkor megmondta neki, hogy: – „én vagyok az, aki maga miatt öt évet dolgozott Oroszországban, bányában.” Aztán emlékeztettem az öreget, hogy amikor a parancsnokságon volt orvos, és ő, mármint Ica, ’45-ben beteg volt az elhurcoláskor, az öreg volt az, aki mint orvos rárivallt, hogy szimuláns, és kis híján megrugdosta. Pedig, ha akkor ad egy papírt, hogy Ica a betegsége miatt alkalmatlan munkára, nem vitték volna el.
Az orvos csak feküdt a betegágyon, s nem szólt semmit… aztán másnap odahívta Icát, hogy üljön az ágy szélére, mondani akar neki valamit. Ica meg azt válaszolta, hogy nem ülhet le, mert tiltja a szabályzat. Az öreg akkor elmondta neki, hogy egész éjszaka nem aludt… azon gondolkodott, hogy hogyan tehetné jóvá, amit vétett. Elmondta, hogy van neki egy szép, nagy belvárosi lakása berendezve, meg még egy s más… hívjon oda Ica egy anyakönyvvezetőt, mert ő már nagyon beteg… itt elveszi feleségül, és mindent ráhagy. Ica meg azt válaszolta, hogy van neki tisztességes állása, fizetése, lakása… s azt az öt évet ezzel nem lehet jóvátenni…
Magda:
Ha már a jóvátételről van szó… talán azt kellene annak tekintenünk, hogy a nyugdíj kiszámításánál betudták a munkában töltött évekbe a bányamunkánkat? Nekem személy szerint ezért is „meg kellett fizetnem”. A nyugdíj kiszámításához be kellett mutatni a papírjainkat. Én vittem a hadifogoly igazolványt is a többi írással együtt, s akkor azt bent fogták. Aztán, hogy mostanában annyit változott a világ, és sok mindenről lehet már beszélni, így gondoltam, hogy szólok. Bementem a nyugdíjfolyósítóhoz, hogy visszakérjem a hadifogoly igazolványom, de azt felelték, hogy már nincs meg az okmány, mert mikrofilmre vették, s azután az iratokat megsemmisítették…
Pedig én tudom, hogy rá volt nyomtatva: „E fontos személyi okmányt a hatóságok el nem vehetik, és vissza nem tarthatják. Tulajdonosa saját érdekében őrizze meg, mert pótolni nem lehet!”
Hát ezt az iratot semmisítették meg!! Én meg akkor – hét éve – amikor a nyugdíjamat intéztem, nem mertem még szólni sem, hogy adják vissza….
/A történet lezárva 1989 nyarán./
