Tatár Rózsa: Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra – VII. rész
Az őslakosok, vagy a munkafelügyelő néha segítségére volt egy-egy kényszermunkásnak, amit sokszor alig hittek el, de az a túlélés lehetőségét jelentette.
ZSENYA, A JÓTÉKONY CINKOSTÁRS
Erzsi:
– Májkában mi adtuk a legtöbb munkaerőt, csak éppen a bucsikok /az állványozók/ voltak ottani lakosok. A svábok is ott voltak. Azok bizony nemigen beszéltek velünk. Ha szóltunk hozzájuk magyarul, ők akkor is csak németül válaszoltak. Volt persze köztük, aki valóban nem tudott magyarul. Érdekes azonban, mert amikor jött a rendelkezés, hogy a magyarok hazamehetnek, akkor már mindenki magyarnak vallotta magát. Addig meg nem is tudtak magyarul…
Magda:
– Mi voltunk ketten Erzsivel, akik valóban nem tudtunk németül. Polgáriban tanultunk, de az olyan volt, mint ahogy most az oroszt tudják a gyerekek. /A riport 1989. júliusában készült. A Szerző megjegyzése/ Az ellentétet a svábokkal az is növelte, hogy azok a nők már asszonyok voltak, legalább tíz évvel idősebbek nálunk…
Májkában később felkerültem a bányából az úgynevezett „katkára”, ahova a csillék felfutnak. Ott kellett kiüríteni a csilléket. Felnyitottuk az oldalát és akkor a szén kicsúszott belőle. Igen ám, csakhogy a nedves szén belefagyott a csillékbe, úgy, hogy bizony bele kellett mászni, s onnan lábbal rugdostuk ki a szenet. Aztán amikor a bunker tele lett, akkor lapátoltuk fel a teherautókra.
Azért volt a svábok között is egy-kettő, aki rendesebb volt. Mint például a Kati néni. Ő tudott magyarul, s kedvelt engem. Aztán volt egy orosz gépkezelő nő, aki szintén barátsággal volt irántam. Amikor hozott valami reggelit magának, akkor odaszólt nekem: „Léna, igyi szuda…” s a kezembe nyomott egy-egy falatot. Volt egy deszetnyikünk, egy férfi, aki csoportvezető volt. Hát az egy áldott jó ember volt! Ezek bizony mind megjárták Németországot… harmincöt év körüliek voltak… szóval az volt a szerencsénk, hogy azért mindig volt egy-két jó ember… talán ennek köszönhettük azt, hogy kibírtuk ezt az egészet…
Szóval, ezen a munkán negyven csille volt egy műszak normája… mi mindig teljesítettük is. Igaz, hogy a Zsenya segítségével… aki kis, kegyes csalásokkal segített rajtunk. Fönn a csilleürítésnél volt egy tizenkét éves kislány, annak az volt a dolga, hogy az előtte levő fatáblába annyi gyufaszálat szúrjon, ahány csillét kiürítettünk. Éjszakai műszakban az a szegény kislány, úgy éjfél és egy óra között mindig elaludt… akkor Zsenya gyorsan beszúrkált egy pár plusz gyufaszálat. A kislány meg, amikor fölébredt, riadtan kérdezte, hogy mennyi csille volt… Zsenya meg azt mondta neki, hogy számold meg! A kislány leszólt telefonon a mélybe, mert ott is számolta valaki. Igen ám, de Zsenya megelőzte, mert amíg aludt, addig lement az egyik csillében és ott is beszúrkált a táblába ugyanannyi gyufát, mint fenn…
Erzsi:
– Amíg mi kint kínlódtunk, a szüleink folyton próbálkoztak, hogy valahogy hazahozassanak bennünket. Néhány levél meg is maradt otthon erről… például ez itt.
Boríték, rajta piros keretben, piros betűkkel: „Hadifogoly ügyben díjmentes”.
„A Magyar Dolgozók Pártja
Központi Hadifogoly Irodája
Budapest, V. Ó-utca 12. szám
Telefon: 125-011, 426913
Budapest, 1948. október 22.
R…. Gy…..
Szeged H…. utca …. Szám
Szakasits Árpád elvtárshoz intézett megkeresésüket hozzánk tették át érdemleges elintézésre, minthogy a hadifogoly ügyeket irodánk látja el.
Megértjük fájdalmukat és méltatlankodásukat afelett, hogy leánygyermekük ártatlanul kellett olyan sorsot elszenvedjen, melyre okot nem szolgáltatott, de szolgáljon vigaszul az a boldogító tudat, hogy mégis él gyermekük és nemsokára hazatér. Ez a tudat pedig megnyugtatására szolgálhat, ha meggondolja, hogy hány ártatlan áldozata van a példátlan és minősíthetetlen fasiszta háborúnak.
A szállítások folynak és nagy tömegben jönnek haza hadifogjaink, ez év végéig valamennyien hazajönnek, a sürgetésnek most már nincs értelme.
Őszinte örömünkre szolgálna, ha mielőbb arról adhatnánk hírt, hogy leányuk útban van hazafelé. Ez már egész rövid idő kérdése s mihelyt Máramarosszigetre érkezik, erről értesítjük, hogy felkészülten várhassa
Elvtársi üdvözlettel:
Köves László
Irodavezető”
Magda:
– Ahhoz képest, hogy a hadifogoly irodából ezt ’48. októberében írták, még majd egy évet kinn töltöttünk.
/Magda ’49-ben haza írott levele, melyen apró lyukacskák vannak, így volt felvarrva a fénykép, melyet szüleinek küldött./
„Drága jó Szüleim! 1949. II. 27.
Végre mostmár én is írhatok. A vöröskeresztes lapok nem mennek, és ilyen lapot csak most kaptunk. Épp két hete kaptam három lapot. Kimondhatatlanul boldog voltam. De még nagyobb volna az örömöm, ha hosszu leveleket is kapnék közben, olyat, amiben mindenről írtok, az egész rokonságról is. Itt küldök két fényképet. Most készültek a hónap elején, a szobánkban. Jobbról az ágyam is látszik. Drága Szüleim! Én hála Istennek most megvagyok, csak rémesen sokat gondolok haza és így sokszor fejfájást kapok. A keresettel is kijövök beosztással. Csak a koszt ne volna az az egyforma. Otthon mi újság van? Ti és Nagyapáék hogy vagytok? Vigyázzatok magatokra nagyon. Egy levelet is írtam fényképpel, írjátok, hogy megkaptátok-e? Próbáljatok valamit intézkedni. Rokonokat, ismerősöket üdvözlöm. Titeket, Nagyapáékkal együtt számtalanszor csókol: Magdus”
Magda:
– ’49 áprilisában átvittek Májkából Kirpicskába, az 1034-es lágerbe. Onnan sikerült egy levelet írnom haza.
„Drága Apukám, Anyukám! 1949. IV. 4.
Épp ma kaptam egy lapot, ami II. 23-án kelt. Végre egy kicsikével hosszabb a többinél, de az ígért levél még mindig nem ért ide. Én már a múlt hónapban küldtem két ilyen lapot, meg egy levelet, s három-négy fényképet is, az egyik lapon két fénykép van… Magdus”
Magda:
– Az apukám az érdeklődésére ’49. augusztusában kapott egy újabb levelet.
„Országos Hadigondozó Hivatal
Hadifogolyszolgálat 773/949.
Budapest, Andrássy út 12. Buda-pest, 1949. aug. 3.
R…. Gyula
Szeged, H….. utca …. Szám
Rákosi Mátyás miniszterelnök helyettes úrhoz intézett kérelmére válaszolva, értesítjük, hogy a fogolyszállítás jelenleg is folyamatban van és így remélhetőleg az ön hozzátartozójára is mielőbb sor kerül.
Az elnök megbízásából:
Borák/?/ Kálmán
Csoportvezető”
Magda:
– Szeptember ötödikén írtam az utolsó lapot. Akkoriban pedig már nem hittem abban, hogy hamarosan hazatérünk.
„Drága jó Szüleim! 1949. IX. 5.
Két hét alatt négy lapot kaptam és négy fényképet. Kimondhatatlan boldogsággal néztelek benneteket, de fáj is, hogy nem lehetek köztetek. Apus miért maradt le a képekről? A Nagyapáékat is szeretném látni. A Gyusza milyen ősz, csak nagyot néztem. S a többiek is milyen jól néznek ki. Csak nem tudom kinézni, hogy a Dezsőn milyen ruha van. Én hála Istennek egészséges vagyok. Jól nézek ki, már most itt a lányok mindig mondják, hogy otthon nagyot néznétek, ha meglátnátok. Istenem, akkor voltam 18 éves, s mos 24 éves! Ti hogy vagytok? Vigyázzatok magatokra. A kérvényről még nincs semmi, pedig várjuk az eredményt.
Édes Szüleim, ezt a pár sort a T. Feri írta, épp itt volt ő is meg a Sz. Eszter is futballozni, s mondtam, hogy az anyukája még nem kapott tőle lapot, de viszont ő sem kapott egyet sem. Kéri, hogy ide a címemre, vagy az Erzsikéjére írjon, s mi majd továbbítjuk. Milyen jó is volna most a születésnapomon otthon lenni.
Drága Anyukám, a te nevednapjára adjon a jó Isten minden erőt és egészséget. A rokonokat, ismerősöket, s a házbelieket üdvözlöm. A Vilike lapját megkaptam, s várom a beszámoló hosszú levelet. Csomagot próbáljatok Miskolcról, vagy a Mariska nénitől feladni. Ancsurkával leveleztek-e? Csókollak mindannyiótokat: Magdus.
Kedves édesanyukám, ezzel a pár sorommal értesítem, hogy én hála a jó Istennek, egészséges vagyok, e pár sor remélem eljut magához. Isten magával. Szerető fia: Feri.”
