Ünnepváró

Úgy érezte, megfullad. Nyomta, szorította a naptárba beírt rengeteg program: ijesztően közeledő határidők, fellépések, próbák, alkalmak. Gyorsan be is csukta, de hiába. A konyha, az egész lakás mind szinte kiáltott: mindjárt karácsony! Takarítani, díszíteni, ajándékot venni, sütiket készíteni, karácsonyfát szerezni… Nem, ez képtelenség.

Leroskadt a fotelba, az arcát a tenyerébe temette, nagyot sóhajtott, aztán csak nézett maga elé némán. Muszáj volt erőt gyűjtenie. Nehezen állt fel, az izmaiban valami görcsöt érzett. Miért? Miért ilyen nehéz éppen a karácsony? A szeretet ünnepe vagy mi, nem kellene ennek az egésznek valahogy jobban belülről jönnie? Gyerekkorában mindig úgy képzelte. Jön a karácsony, és elsodor minden rosszat. Veszekedést, sarat, ködöt, rosszkedvet, sötétséget. Csak jön, és valahogy hozza magával a jót. Most miért nem teszi?

Az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára. A délutáni alkonyatban mindenki magába zárva, sietősen lépkedett. Ők is rohannak, gondolta. Mindenki rohan. Neki is sietnie kéne. Mindjárt hazaér a két gyerek, lecke, vacsora, fürdés, aztán fektetés, mire jön az apjuk, már alszanak is. Utána még kitereget, elmosogat, kivasal, bepakol holnapra, cetlit ír a tennivalókról. Talán ha éjfélre ágyba kerül. Így telik el minden nap és főleg minden december.

– Istenem, hát mi ünnep ebben az egészben? – sóhajtott fel.

És akkor csengettek. Sietve ajtót nyitott. Ámulva állt meg a küszöbön. A fiatal nő kedvesen mosolygott, és már nyújtotta is a kezét.

– A nevem Gabriella. Úgy értesültem, hogy segítséget kért.

– Nem, nem – csóválta a fejét zavartan. – Ez valami tévedés lesz. Én nem kértem semmilyen segítséget.

„Nem is telne rá” – tette hozzá gondolatban kissé keserűen. De a vendég széttárta a kezét, és biztatóan folytatta:

– Ó, ne aggódjon, hisz ez nem is kerül semmibe!

Mintha csak a gondolataira válaszolt volna. Az asszony megrökönyödve nézett rá, és gyanakodva méregette.

– Nos – folytatta a látogató –, ha jól értesültem, önnek túl sok a tennivalója decemberben, és így nem jut ideje felkészülni az ünnepre. Ezért most kapni fog egy kis segítséget. Állok rendelkezésére.

– De… – nyögte elképedve az asszony. Folytatni azonban nem tudta, mert a lépcsőházból már hallotta is a gyerekek vidám zsivaját. És ebben a pillanatban a vendég eltűnt, mint a kámfor. Az asszony meglepetten nézett körbe, aztán sóhajtva legyintett. „Biztosan csak képzelődtem” – gondolta, és már indult is a konyha felé. Ó, hisz még az asztalról sem rakodott el a reggeli után, és már hallja is a két táska puffanását az előszoba kövén! Azonban ahogy belépett a konyhába, kikerekedett szemekkel hőkölt vissza. A mosogató üres, az edények a szekrényben a helyükön, az asztalon tiszta adventi terítő, középen gyertyás dísz. Az ablakban barátságos angyalka, az ajtón fenyőág – éppúgy, ahogy képzelte. Hogy lehet ez? De nem volt sok ideje gondolkodni, mert a két gyerkőc már futott is hozzá.

– Anya, anyuci!

Ölelte, csókolta őket, fél szemmel azonban a mosókonyha felé lesett. A mosógép üresen állt, a szárítón gondosan kiterítve a friss illatú ruhák. Az asszony közelebb ment, hogy megnézze, csakugyan jól lát-e. Nem tévedett, minden a legnagyobb rendben volt. Mire sikerült az értetlenségéből felocsúdnia, a két gyerek az asztalnál ült, és csinálta a leckét.

Amikor végeztek, elszaladtak, ám mire nagyot sóhajtva lehajolt volna elpakolni utánuk, a könyvek mind a táskában lapultak az előszobában. A tálalón meleg vacsora gőzölgött, és mire a szekrényajtót kinyitotta a tányérokért, már a gyertya is ott égett a megterített asztalon. A kicsik futottak kezet mosni, maguknak szedtek, és jóízűen meg is ették az ételt.

A kádban már várta a srácokat a habos, meleg víz, és a fürdés után hagyott kis tócsákat láthatatlan kezek eltüntették egy pillanat alatt. A mese után a fogmosás is szép rendben ment, és a tükrön már a tegnapi fogkrémfoltoknak is csak hűlt helyük volt. A gyerekek jó éjt puszit adtak, és ágyba bújtak. Szobájukból egy kis sutyorgás után megnyugtató, elégedett szuszogás hallatszott ki.

Csörrent a kulcs a zárban, megérkezett a férje. Örült a szépen terített asztalnak és az éppen meleg vacsorának. Míg a férje lezuhanyozott, a hálószobába ment, és próbálta rendezni összekuszálódott gondolatait. Elég hihetetlen volt ez a délután, talán csak álmodja az egészet. Indult, hogy elpakolja a konyhában az edényeket, de azok már teljesen tisztán a helyükön voltak. Sőt a reggelihez szükséges teríték is oda volt készítve az asztalra.

Vissza a hálószobába! Tiszta ágynemű és kellemes karácsonyi hangulatú dekoráció fogadta ott is.

Ez nem lehet igaz! Nézzük a vasalást! Ingek vállfán, gyerekruhák szépen összehajtogatva a vasalódeszka szélén. Ja, és közben az előszoba is ünnepi díszbe öltözött! Csak úgy találomra kinyitotta az egyik szekrényt. Egymásra rakott, ízléses dobozokat talált ott szalaggal átkötve, és valahogy azt is tudta, hogy miben mi rejlik, és melyik kihez tartozik. Hát ez is kész van.

Leült az ágy szélére, és hirtelen semmi nem jutott eszébe. Mit kell ilyenkor csinálni? Merthogy minden gyönyörű most már, ez tény, és valami mégis, mégis tökéletlen ebben a nagyszerűségben.

Csak ült és töprengett. A gyerekkori karácsonyra gondolt, ahol nem volt ennyi dísz. A szentestére, ahol nem volt ennyi ajándék. A vacsorára, ahol nem volt ennyi finomság. Csupán a hosszú fehér abroszos asztal, amelyet körülült az egész család, és énekeltek. Egyszerű énekeket, amelyeket mindenki tudott. És egy kisgyermekről beszéltek, Jézusról, akinek a születésén együtt tudott örülni a kivetett pásztor és az előkelő idegen bölcs. Akinek a jötte valahogy bevilágított a sötétségbe, és olyan egyszerű örömmel töltötte el a szíveket. Az ő kisgyerekszívét is.

– Igen, ezt az örömet, ez a Jézust kell megkeresnem – sóhajtott fel, aztán elaludt.

– Jól van – gondolta Gabriella mosolyogva. – Most már nincs szükség rám. Odatalált.

(Megjelent a Family 2015/4. számában)