Várnagy Andrea – Farkas Zsolt: „Életünk egyik legjobb döntése, hogy három gyermeket vállaltunk!”

Néhány hónapja ismertem meg Andreát és Zsoltot. Azonnal megfogott természetes közvetlenségük és őszinteségük. Elismert, a Budapest Márka díjjal is kitüntetett zongoraművészek, akik három, gyönyörű és tehetséges gyermek szülei. Nem, nekik sem mindig könnyűek a hétköznapjaik, és nekik is vannak néha problémáik…a házasságról, a gyerekvállalásról, és a hivatásról most (is) őszintén meséltek.

---

Családháló: Önök mikor ébredtek rá a hivatásukra?

Andrea: Bár nem zenészcsaládból származom, a gyermekkoromban a zene úgy volt jelen az életemben, hogy a nagymamám rengeteget énekelt nekem. Fésülgette a hajamat, tettünk-vettünk a konyhában és a dalolgatása közben mindig különös nyugalmat éreztem. Aztán elkezdtem zongorázni, talán ügyes is voltam, de igazán azt, hogy muzsikus legyek, 13 éves koromban határoztam el. Volt egy mű, amelyet akkoriban tanultam, Schubert Szerenádja úgy elvarázsolt, hogy éreztem, ha csupa ilyen gyönyörű muzsikát játszhatok, akkor ez lesz az én utam. Egyébként ezt a művet sokszor a mai napig is eljátsszuk a koncertjeinken, amelynek négykezes változata a mi átiratunkban szólal meg.

Zsolt: Én sem zenész családból származom, de Édesapám sokat zongorázott és én egész kisgyermekként a zongora mellett állva nagy hangon énekeltem a hallott műveket. Miután a zeneiskolában tehetségesnek tartottak és ezt követően a konziba is felvettek, számomra egyértelművé vált, hogy muzsikus legyek.

CSH: Mekkora áldozatot kell hozni ahhoz, hogy elérjük a választott pályánkon az általunk kitűzött minőségi szintet?

A: Mint minden pályán, így a zongoraművészi pályán is áldozatokat kell hoznia az embernek. Látjuk most ezt a lányunknál, Lilinél is, aki a salzburgi Mozarteum Különös Tehetségek osztályába jár, hiszen a délutánjait nem a barátnőivel, hanem a zongora mellett ülve tölti. Így volt ez nálunk is. De az is igaz, hogy ugyanennyi örömet is rejt, mert egy-egy jól sikerült koncert utáni hangulat, a közönség szeretete kárpótol minket a lemondásainkért.

Zs: Nyilván lemondásokkal, kompromisszumok keresésével is jár a foglalkozásunk, hiszen az, hogy az ember egy számára is vállalható szinten tudja a zenét közvetíteni sok-sok gyakorlás és a négykezes esetében pedig összecsiszolódás eredménye. Ez azonban mindenhol így van, akár egy színházi előadást, egy sportteljesítményt vagy egy artistaprodukciót lát az ember. Egyszer a lányunknak mondta egy remek muzsikus, hogy “Lili, neked a jó sosem legyen elég jó!” Ha ezt az igényességet keressük a zene közvetítésében, akkor jó úton járunk.

CSH: Hányszor fordult elő Önökkel, hogy úgy érezték pályájuk során: ez már sok, nem csinálom tovább?

A: Sajnos többször is. Én vagyok kettőnk közül, aki hamarabb elkeseredik, akit az igazságtalanságok jobban megviselnek és emiatt én ilyenkor sötétebben is látom ezt az utat. Viszont a könnyek után mindig újra próbálok felállni és egy másik utat találni a céljaink eléréséhez. Ebben segít, hogy ilyenkor mindig történik valami, csak oda kell erre figyelni. Gyönyörű dolgokat éltünk meg, hogy amikor azt éreztük abbahagyjuk, nem megy tovább, mindig jött egy jel, egy telefon, egy bátorító mondat, amelyre rábólintottunk és azt mondtuk, hogy igen, nekünk ez az utunk és megyünk tovább!

Zs: Én ilyen esetekben, amikor emberek által épített falakba ütközünk, annak ellenére, hogy tudjuk, hogy az ötletünk, az elgondolásaink jók, mindig arra gondolok, hogy azok az emberek, akik túl fontosnak tartják magukat, akik más munkáját akadályozzák, azoknak sosem lennék a helyébe. Számunkra sokkal fárasztóbb ugyan az általuk épített hegyeket megmászni, felesleges energiát erre pazarolni, ahelyett hogy a kapu nyílna, de az is igaz, hogy ezek is megerősítenek minket abban, hogy ezt  az utat kell járnunk. 

CSH: Az, hogy három gyermeket szeretnének, mindig evidens volt, vagy volt bármi kétely? 

A: Igen. Tudom, hogy most ez nagyon romantikusnak tűnik, de a mi szerelmünk tényleg ilyen filmbe illően indult. Megláttam a Zsoltot és abban a pillanatban éreztem, hogy ő lesz az igazi. Az életem legszebb mozzanataiként őrzöm azokat az estéket, amikor a főiskolai kollégium folyosóján a radiátor mellett ülve már az első héten tudtuk, hogy mi együtt és örökre. A három gyermeket pedig mindketten egyformán akkor már kimondtuk, de hogy ez így is lehetett, azért nagy hála van a szívünkben!

Zs: Andi színes egyéniségére mindenki odafigyelt, ha valahol megjelent pillanatok alatt a középpontba került és így van ez a mai napig. Nekem is ez azonnal megtetszett és az első pillanattól tudtam, hogy mi egy igazán jó páros leszünk együtt. A három gyermek eltervezése és érkezése pedig az életünk legjobb döntése volt. 

CSH: Sokan úgy vélik, hogy a gyerekek hátráltatják a karrier kiteljesedését. Andrea ezt Ön, hogy látja?

A: Az én életem legfontosabb elhívása, hogy a gyermekeimnek jó anyukája legyek és  a családban rám bízott szerepet a lehető legjobban be tudjam tölteni. A gyermekeimnek soha nem a zongoraművész voltam. Mindig hangsúlyoztam nekik, hogy nem kiváltság ez, ugyanolyan foglalkozás, mint az orvosé, a tanáré vagy a pénztáros nénié. Én ezt a képességet kaptam fentről, ezt kell közvetítenem az emberek felé, de ettől mi nem vagyunk mások. Ők sokszor a mi szakmánk rendezetlen életmódjával találkoztak, hiszen nálunk nincs egy megszokott napirend, bármikor lehet egy próbafolyamat, egy esti koncert vagy egy külföldi turné. De az is igaz, ilyenkor nagyon élvezik és élvezték, hogy a nagyszülők beköltöztek a lakásunkba, átvették a helyünket és akkor nem teljesen ugyanazok a szabályok érvényesültek, mint a mi esetünkben. A hátráltatás soha nem jutott eszembe, sőt, mi ha tehetjük a turnékra  is magunkkal visszük őket és a gázsinkat inkább ezekre a közös utazásokra költjük. Hiszen fontos, hogy ne tárgyakat, hanem élményeket adjunk a gyermekeinknek. És az a sok-sok szeretet, amit tőlünk kapunk, az remélem hallatszódik is a játékunkon, hiszen nekünk ők az energiaforrásaink.

CSH: Mekkora feladat összeegyeztetni a hivatást és a családot?

A: Ez a legnehezebb feladat. Pláne, hogy a gyerekek nőnek és egyre több a szervezni való körülöttük is. Amikor kicsik voltak, jóval egyszerűbb volt, de most, hogy a  különórák és a sok utazás is mellé jön, ez egyre bonyolultabbnak tűnik. Hála Istennek a nagyszülők be tudnak még segíteni, nélkülük nem is tudom, hogyan tudnánk a nagyobb koncertek alkalmával megoldani a gyerekek felügyeletét. Természetesen, a nagyobbik lányunk, Laura már sokszor bevállalja a kicsiket egy-egy estére, így néha egymásra is tudunk időt szakítani.

Zs: A szervezés, a logisztikai feladatok megszervezése teljesen Andira hárul és én csodálom is ezt benne, hogy milyen hamar átlátja ezeket a szövevényes dolgokat és össze tudja hangolni a gyerekek edzéseit a zeneiskolával és a mi egyáltalán nem egyszerűnek nevezhető életünkkel. Azt hiszem erre csak egy női agy képes.

CSH: Létezik, hogy minden területen maximálisan helytálljunk? Művészként, feleségként, anyaként, apaként?

A: Kettőnk közül én gyötröm magam jobban a maximalizmussal, de talán mostanság, ahogy telik az idő, sikerült eljutni egy olyan pontra, hogy jobban el tudom engedni a dolgokat. Sokat volt lelkiismeret furdalásom, amikor úton voltam és nem a gyermekeimnek sütöttem épp a palacsintát, vagy a koncertek előtti feszült hangulatban türelmetlenebbül reagáltam egy -egy csínytevésükre, testvérvitáikra. Olyankor nagyon haragudtam magamra, de mindig tudtam bocsánatot kérni tőlük. Annyira szép és megható mozzanat volt nemrégiben, amikor a ZeneKÉPzelet versenyünk szervezése közben türelmetlenebb voltam Laurával. Nem sokkal utána bocsánatot kértem és ő azt mondta: “Semmi baj Anya,nem haragszom, inkább azért aggódom, hogy téged túlzottan megterhel ez a sok-sok feladat és nagyon féltelek! “

Zs: A maximalizmus sok esetben elveszi az örömöt, hogy át tudjuk adni magunkat a pillanat szépségének. Természetesen  a hibák mindenkit zavarnak, de koncert közben is mindig arra kell gondolni, hogy ami volt, az már elmúlt, el kell engedni és inkább a sok-sok elkövetkező szép hangra koncentrálni. Nem lehetünk mindenben tökéletesek, hiszen emberek vagyunk. Ezért tanuljuk naponta a szeretetet, a megbocsájtást egymás és magunk felé is és így mindig egy új lapot tudunk kezdeni.

CSH: Ha nehézségekbe ütköznek a hétköznapokban és a munkájuk során miként küzdik le azt?

A: Valószínű, hogy az lenne most a legszebb válasz, hogy leülünk a zongorához és kijátsszuk magunkból a problémát. Ez néha tényleg így van.  Sokszor azonban, mivel én intenzívebben élem meg a mélységeket és a magasságokat is, talán szélsőségesebben reagálok ezekre.  Kidühöngöm, talán el is sírom  magam és utána megpróbálok válaszokat találni  és végül a  megoldásokat keresni. Ha ezek megszületnek bennem, akkor pedig újult erővel ismét elindulok.

Zs: Amikor nehézségek vannak, először mindenki természetesen a problémára fókuszál. De elengedhetetlen, hogy meglássuk a dolgok mögött a miérteket is és talán a legfontosabb, hogy azokat a bizonyos válaszokat hol is keressük. Mi hiszünk abban, hogy nincsenek véletlenek, minden okkal történik és valaki onnan fentről jól mozgatja a szálakat és minden egyszer a javunkra válik majd.

(a beszélgetés a következő oldalon folytatódik)

 

CSH: Könnyű vagy nehéz, hogy a párjuknak ugyanaz a  hivatása?

A: Sokszor felteszik nekünk ezt a kérdést és mindig az a válaszom, hogy mivel a másik oldalt nem próbáltam, ezért erre nem tudok válaszolni. Nekem hihetetlen biztonságot nyújt Zsolt jelenléte a színpadon, hiszen ahogy az életben, a közös muzsikálásban is egymást kiegészítjük. A négykezesezés olyan intim műfaj, hogy mással nem is nagyon tudnám ezt elképzelni. Amellett, hogy tisztelem és felnézek a férjemre zeneileg is, nagyon sokat, talán a legtöbbet tanultam tőle az évek folyamán.

Zs: Én ugyanazt tudom erre válaszolni, mint az Andi. Nekem a legtermészetesebb, hogy együtt koncertezünk, hogy együtt éljük meg a sikereket és a nehezebb életszakaszokat is. Ahogyan az életben, úgy a zenei megközelítésekben is néha különbözik a felfogásunk, de a próbafolyamat mindig úgy összecsiszolja azokat, hogy általában az a vélemény a játékunkról, hogyha az emberek becsukják a szemüket, egy idő után nem tudják, hogy egy vagy két ember zongorázik éppen. 

CSH: Kicsit meséljenek a ZeneKÉPzeletről. Hogy indult útjára?

A: A ZeneKépzelet 13 éve indult el útjára. Egy nyári estén, az erkélyen állva álmodtuk meg és találtuk ki ezt a fantázianevet. Ha hallod a zenét  és lecsukod a szemed, akkor jönni fognak a képek és a KÉPzelet segítségével megérthetjük a hangokon keresztül, hogy mit is üzen számunkra a zeneszerző. Találtunk egy olyan új utat, ami eddig még nem volt, és az, hogy ennek hatására számos gyermek kezdett el négykezesezni, azt hiszem, azt igazolja, hogy jó döntés volt.

Zs: Egy Filharmónia koncertsorozat felkérést kaptunk akkoriban, aminek az volt a célja, hogy a gyerekekhez próbáljuk közelebb hozni a komolyzenét. Amikor a felnőtt koncertekre gyakoroltunk, észrevettük a lányainkon, -hiszen akkor még  Lóci nem született meg,- hogy bizonyos daraboknál kijönnek a szobából és elkezdenek a zongora mellett játszani. Mi elkezdtük tesztelni ezeket a műveket, hogy melyek a számukra is a szerethetőek és befogadhatóak és ezekhez verseket is segítségül hívtunk. Így sikerült még jobban megláttatni a gyermekekkel a művekbe rejtett üzeneteket. Ezt a programot már több mint 700 000 gyerek hallotta országhatáron innen és túl. Számunkra is nagy ajándék, hogy ennyire sikeres lett a ZeneKÉPzelet program, amelyből már három CD válogatás is megjelent.

CSH: Mekkora szerepet tölt ez most be az életükben?

A: Ezzel a programmal járjuk jelenleg is a vidéki iskolákat,  olyan helyekre is eljuttatva a zenében és a versekben rejlő értékeket, ami eddig sok ottani gyermek számára nem volt elérhető. Hihetetlen, hogy mennyire fogékonyak erre és nekünk művészként  és szülőként is az a feladatunk, hogy ezt közvetítsük számukra. Soha nem tudhatjuk, hogy egy ilyen koncert alkalmával talán valaki ott ül a közönségben, akit a koncertjeinkkel megérinthetünk, akiből később egy nagy művész válhat, vagy egyszerűen “csak” fogékony lesz ezekre a szépségekre. A külföldi turnéink során pedig Kárpátalján, az amerikai, kanadai diaszpórákban magyar nyelven, vagy pedig az adott ország nyelvén választhatunk verseket, hiszen szerencsére mindenhol élnek költők, akik remek gyermekverseket írnak.

Zs: Nagy örömünkre idén pedig már megrendezhettük Egerben az első ZeneKÉPzelet négykezes zongoraversenyünket is, ahonnan határon innen és túlról is érkezhettek gyermekek. Jó volt látni, hogy a lemezeinken hallott darabokkal versenyeztek a kis zongoristák. A rendezvény, mivel ez egy kurzus is volt, nagy sikerrel zárult és most már biztos, hogy jövőre is megrendezhetjük és ki is bővíthetjük, akár egyhetesre is. Ezen kivül nyáron zenei tábort rendezünk Kárpátalján, mindvégig itt is persze a négykezesre fókuszálva. Nagy álmunk, hogy a programmal a televízióba is bekerülhessünk és a készülék előtt ülő gyermekek figyelmét is ráirányíthassuk erre a csodákkal teli világra.  Reméljük a ZeneKÉPzelet egy idő múlva szinte egy mozgalommá fejlődik és csatlakozik majd hozzánk minden zenét és az együtt muzsikálást szerető fiatal.

CSH: A sok utazáshoz a gyerekek hozzá vannak szokva? Van segítségük, aki a gyerekekre vigyáz?

A: Volt más választásuk? Viccet félretéve, ők ebbe születtek bele. Kicsit talán azért nehezebb nekik, mert náluk apa és anya egyszerre van távol, egyszerre utazik el. Segítségünk hála Istennek van, a nagyszülők igazi nagymamai és nagypapai szeretettel veszik őket körül ilyenkor, sokszor felköltöznek ezekre az időszakokra hozzánk Budapestre és átveszik a szülői feladatokat is. Nagyon hálásak vagyunk nekik ezért, nélkülük ez semmiképpen nem ment volna az évek során.

Zs: Azért élvezni is szokták ezeket a távolléteket, hiszen ha van alkalmunk őket is magunkkal visszük a nagyobb turnéinkra. Nekünk ez munka, talán egyszerűbb is lenne, ha csak a koncertekre összpontosítanánk, de hisszük, hogy a gyermekeknek nem értékeket, hanem élményeket kell ajándékoznunk. Lehet, hogy az ő utaztatásukra elmegy a gázsink nagy része, de az, hogy együtt voltunk St. Louisban a híres Ív  tetején, vagy együtt sétáltunk a Central Parkban és együtt hallgattuk a Chicagoi Filharmonikusokat egy életre felejthetetlen marad a számukra és ugyanúgy a számunkra is.

CSH: Milyen érzés, hogy két gyermekük is hasonló, művészi pályát választott? Nehéz vagy inkább könnyebb? Kritikusak velük szemben?

A: Az, hogy Lili lányunk úgy tűnik erre a pályára lépett hatalmas öröm számunkra. A másik kettő gyermekünk nem valószínű, hogy muzsikus lesz, rájuk másért vagyunk nagyon büszkék. Féltjük Lilit, mert ismerjük ezt a pályát, mindentől nem tudjuk megóvni és nem is kell talán, de vele szenvedünk, amikor igazságtalanságok érik és sajnos ezek már ilyen fiatalon is megtörténnek. Sokszor mi tanulunk tőle, azt is, hogy utána hogyan áll újra talpra. Amikor néha hallgatom és egy-egy ihletett pillanatát elcsípem, akkor volt már olyan, hogy megkérdeztem magamban, hogy “Uram, elég vagyok én ehhez?” 

Zs: Neki néha nehéz két muzsikus szülővel, hiszen óhatatlanul is beleszólunk a gyakorlásába, ami nem esik mindig jól neki. De mostanában már inkább elengedjük ezt, hiszen az egyik legkiválóbb muzsikusnál Rohmann Imrénél tanul a salzburgi Mozarteum Különös Tehetségek osztályában. Azt hiszem ő számára zeneileg és emberileg is egy példakép, mi pedig teljesen nyugodtak vagyunk, hiszen a legjobb kezekben van.

CSH: Ha jó tudom, Lóci teljesen más úton jár egyelőre…

A: Lócikánk a Fradiban focizik, nagyon nagy kedvvel, jelenleg focista és autóversenyző szeretne lenni. Persze mindkettő és számára teljesen reálisnak tűnik, hogy ezt párhuzamosan űzi majd. Hatévesen ez így is van rendjén, mi a zenére nem erőltetjük, szerintem annyi zongorázást hall Lilitől és tőlünk, hogy neki ez annak ellenére, hogy szép tisztán énekel, éppen elég.

Zs: Laura lányunk pedig a Kossuth Rádió gyermekriportere már évek óta és jelenleg a Színművészeti Egyetemre készül. A színpadi jelenléte már egészen kicsi korában kiderült, amikor eljött velünk a koncertjeinkre, mindig alig várta, hogy kiürüljön a terem. Olyankor kiment, meghajolt az üres nézőtérnek és torkaszakadtából elénekelte és eltáncolta az éppen aktuális ovis dalokat. 

CSH: Hol láthatjuk, hallhatjuk Önöket a közeljövőben?

A: A ZeneKÉPzelet turné folytatódik a vidéki helyszíneken, azonkívül a közel jövőben Bécsben és Magyarországon Ercsiben koncertünk. Utána Szentendre következik, ami különösen kedves számomra, hiszen itt élnek a szüleim és a bátyámék. Mindig különös érzés hazamenni és az otthoniaknak játszani!

Zs: A nyár pedig a Holdfény estekkel folytatódik, a Pesti Vármegye Háza díszudvarán, majd Alsópáhokon és a Balaton mellett lesz több koncertünk, remélve, hogy a nyaralók is élvezni akarják a klasszikus zene szépségeit!  És persze a nyár folyamán a ZeneKÉPzelet táborban együtt muzsikálunk majd a gyermekkel Kárpátalján, ami számunkra is egy új kihívás. Már nagyon várjuk!