Véres harc kezdődik

János soha nem tartotta megát durva embernek. Felesége mesélhetne gyengédségéről, de gyerekei sem mondanának mást: apa jófej, apa vicces, apa erős, ilyeneket.

Nem tartotta magát durva embernek, de azt tudta, jó, ha annak látszik. Csaknem kopasz feje hátul redőkben illeszkedik össze a nyakával, ahol torz tetoválás hirdeti, bírja a fájdalmat. Keze dolgos, szeme fürkésző, már-már méregető, a mellette ülő szemüveges, magas, vékony férfi kicsit feszélyezve is érzi magát.

Aztán elkezdődik. A kis korongok koppannak az asztalon, összesen tizenegy. A középen álló hölgy ráérősen pislog, mintha lassítanák, majd elhagyja száját az első szó. János már előtte fészkelődik, nem bír veszteg maradni, végül megelőzi: – A kisautót ’léccives’ rakd el nekünk, az a miénk lesz!

Az óvónő meglepődik, kérdőn végignéz a többi fiatal szülőn, majd vállat vonva mondja: jó. Az ezt követő pár perc egy nyüzsgő licitre hasonlít. Az anyukák és apukák vérben forgó szemű kofákká vedlenek, mindenki mondja a magáét, mindenki harcol a gyermekének áhított jelért.

Jobb jel-e a kisautó a hóembernél vagy jobb-e a fésű a halacskánál? A szülők tudják, a gyerekeket viszont nem valószínű, hogy érdekli.

Szerencse, hogy életünk első szülői értekezletére a gyerekeink nem kaptak meghívót, persze így sem ússzák meg, hogy előbb-utóbb felvegyék a kesztyűt.