Semmiképp se vigyük a gyereket a temetőbe?!?

Kicsit olyan ez, mint a sokat emlegetett "Ne a gyerek előtt...!"

halottak napja
2019. november 02. Czefernek Léna

Angyalt ábrázoló szobor egy síremléknél a Debreceni Köztemetõben

Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Éppen két kislányommal lépkedünk a temetőben dédiék sírját keresve, amikor megüti a fülem a címbéli mondat. Jószándékú, nem kritizáló, nem is nekünk szól, ám szíven üt: vajon rosszul csinálom, hogy mi minden évben együtt látogatjuk meg elhunyt szeretteinket Halottak napján?

Próbálok kutakodni az emlékeimben, hogy gyerekként nekem mit jelentett a temetőbe járás. Soha nem kapcsolódott hozzá félelem, inkább valami bensőséges, kissé búskomor hangulat amely családi összetartozással elegyedik. Amióta vissza bírok emlékezni, mindig mentünk a szüleimmel. Együtt. Kamaszként, sőt, fiatal felnőttként is, amikor sajnos az embernek egyre több szerette nyugszik a temetőben s egyre jobban megérintik ezek a találkozások. Ám az sosem jutott eszembe, hogy a gyermekeimet otthon hagyjam.

Élénken él az emlékeimben, mikor az egy éves totyogóval plusz hatalmas pocakkal bandukoltunk egyik sírtól a másikig, felszerelkezve három napi hideg élelemmel, meleg ruhával, ásóval, metszőollóval, mert ugye néha az is kellhet…aztán egy másik emlék ugrik be: a közösen készített mécsesdíszek.

A kincskereséssel töltött séta, az összegyűjtött tobozok, diók és csipkebogyó, majd a mindig sláger kézműveskedés és a büszke kis arcocskák. „Ezt én csináltam és most viszem a dédimama sírjára!” Egyetlen egyszer sem éreztem, hogy a gyerekek számára trauma lett volna, hogy megismertetjük az elmúlással, mely az életünk természetes velejárója.

Persze akadtak kérdések, sokszor kényelmetlen és számunkra is nehezen megválaszolható kételyek, amelyekkel ilyenkor nekünk is szembesülnünk kell, és hitünk szerint válaszolni. Ám azt hiszem, az élet folytonosságának bemutatását, az ősök tiszteletét és a róluk szóló történetmesélést nem elég „nagyobb korban”  elkezdeni, hiszen addigra már számos félelem, hiedelem kiépülhet a gyerekben részben azért, mert nem osztjuk meg vele ezzel kapcsolatos örömeinket és bánatainkat, részben pedig a külvilágból erőszakosan beszüremkedő félinformációk hatására.

Kicsit olyan ez, mint a sokat emlegetett “Ne a gyerek előtt…!” mondat. Ma a pszichológusok egyetértenek abban, hogy a gyerekek őrülten jó antennákkal rendelkeznek s még arról is tudnak, amiről nem tudnak, azaz hiába rejtegetjük előttük az érzelmeinket, felfogják a belőlünk kiinduló rezgéseket, maximum információ hiányában tévesen dekódolják azokat. És ami ismeretlen és rossz, attól tényleg félni kell.

Ellentmondásos, de ma olyan világban élünk, ahol halottainkról (vagy inkább halandóságunkról?) szégyenlősen hallgatni szeretnénk, a gyerekeket megkímélni, közben kifaragjuk az ijesztő töklámpást, csontváznak öltöztetjük őket vagy éppen szellemnek s megpróbáljuk viccesen felfogni, s fel vagyunk háborodva, ha valaki nem tartja helyénvalónak ezt a fajta mókázást.

Pedig halottjaink tisztelete és ismerete az egyéni megemlékezés motívumaival kezdődik, s a közös ünnepek megtartásával folytatódik. Nem véletlen, hogy a gyerekek várják ezeket a temetői sétákat, vidáman szedik apró lábaikat dédi sírja felé és boldogan hallgatják közben a róla szóló történeteket. Hogy saját kis „koszorújukkal” életet vigyenek ebbe a szomorú ünnepbe: saját kis létük vibráló színeit, mely még a legkomorabb megemlékezést is virágba tudja borítani.