A létszámnak meg kellett lennie – Hegyaljai gyerekek a gulágon 1. rész

Családok. Olyanok, akiket egyszerre hurcoltak meg. 16 éves lányok, fiatal fiúk, terhes kismama, anya pici gyerekkel, mindegy volt: vittek, akit értek. A most következő családok története a Tokaj környéki falvak tragédiája.

1945. január 20-án írták alá a fegyverszüneti megállapodást, ami rögzítette, hogy mennyi háborús jóvátétellel tartozik Magyarország a Szovjetuniónak. Ebben egyetlen szó vagy utalás sem esett arra vonatkozólag, hogy a jóvátétel emberi erőforrás is lehet. Mégis 4 nappal később Szerencsről elindult az a szerelvény, ami a Tokaj környéki kamaszokat szállította „málenkij robot”-ra („egy kicsi munkára”) a Donyec medence szénbányáihoz.

Azt, hogy kit miért választottak ki, azt az elhurcoltak egyike sem tudta pontosan. Tiszaeszláron, ahol a bíró nem adta be a derekát, megtagadta az összeírást, ott nem vitték el a fiatalokat. A bírót viszont agyon verték. Tiszaladányon akadt olyan, aki segített a fiatalok összeírásában. A férfi – egy Lázár nevű ember – korábban egy rossz lóval hordta a tejet Tardosról Tokajba. Szerb akcentussal beszélt, és egy orosz nő volt a felesége. Mikor az oroszok elérkeztek a térségbe, azt mondta: nem azért volt ő a 15. divízió parancsnoka, hogy most ne legyen szava. Most ő és a szomszédja összeírták a fiatalokat.

1945. január 24-én indult a vonat. Előtte már 5 nappal összegyűjtötték a gyerekeket. A lányokat az iskolába, a fiúkat a templomba rendelték, a szülőknek annyit engedtek, hogy az ennivalójukat és egy kevés ruhát vigyenek nekik. Senki nem tudta, mennyi időre mennek, és hova.

Az indulás napján gyalog indították a menetet, két oldalon a szülők sírva, ordítva kísérték a gyerekeket, akik maguk sem tudták hová legyenek kétségbeesésükben. A sort orosz katonák és rendőrök vigyázták, nehogy valamelyik szülő, vagy gyerek közel kerülhessen egymáshoz. Ha kellett ütleget használtak, ha kellett lóval ugrattak a sírók közé.

A szerencsi gyűjtőhelyen a 96 fiatalból csak 52 maradt. A többiek a tetőn keresztül megszöktek. Erre az oroszok tolmács segítségével kihirdették, hogy Tiszaeszlárt felégetik, senkit sem hagynak életben. A gyerekek tehát abban a tudatban indultak el, hogy a családjuk már nem él. Csak jóval később az egyik lágertársuknak írt levélből derült ki, hogy az otthoniak mégis életben maradtak.

Úton

Huszonnégy napig utaztak, fűtetlen marhavagonokban. Az illemhely egy lyuk volt, amit a padlóba vágtak. Ezen keresztül süvített be a téli hideg. Ennivalójuk addig volt, míg tartott az otthonról hozott élelem. Útközben nyers szárazbabot kaptak, és egyszer – már orosz területen – beakasztottak egy nyers marhacombot… Semmilyen eszközük nem volt ahhoz, hogy ehető élelmet készítsenek belőle. A hidegtől, és az éhezéstől való szenvedést fokozta, hogy megtetvesedtek. Az állatok éjjel nappal, csípték őket: a 24 nap alatt sem aludni sem ébren lenni nem lehetett miattuk.

Mikor a vagon megállt, voltak, akik leugráltak, és eltűntek a kukoricásban. Mivel a létszámnak meg kellet lennie találtak mást a helyükre: Debrecenben a pályaudvaron valaki tojást akart eladni a foglyoknak. A tojást elvették, az embert feltették a vagonba. Később egy almaárus asszony is erre a sorsra jutott.

Útközben az éneklés tartotta bennük a lelket. Református énekeket énekeltek, imádkoztak. Ez mindvégig vigasztalójuk volt.

Végül Románián és Ukrajnán keresztül érkeztek meg a Krasznoarmejszki járásba, egy olyan terültre ahol szénbányák vannak. A nagy hidegben combig érő hóban kellett eljutniuk a lágerig. Itt aztán mindenkit kopasza nyírtak, le kellett adniuk a ruhájukat, és 40 fős barakkokban kaptak „elhelyezést”.

Láger és tárna

Érkezésükkor minden otthoni ruhát elvettek tőlük, csak egy rend, koszos munkásruhát kaptak, váltás ruha egyáltalán nem volt. Fürdés után csak a koszos, vizes ruháikat tudták visszahúzni. A barakkokban télen sem volt fűtés, így a priccseken összebújva próbálták melengetni egymást. Az első félévben nem volt takarójuk, és a priccsre sem tudtak tenni semmit. Saját cipőiket elvették tőlük, még az első napon, félszáru gumicsizmákat kaptak, de nem volt bele sem zokni, sem kapca. Az egyik kislány néhány nappal az odaérkezésük után meglepődve látta, hogy a fényes szárú csizmája a lágerparancsnok feleségén pompázik. A lányok olyan injekciót kaptak, ami megszüntette a menstruációjukat. Kopaszon és a nőiességüktől külsőleg és belsőleg is megfosztva már alkalmasak voltak arra, hogy 130-140 méter mélyen dolgozzanak a bányában.

A hegyaljai gyerekek még sosem láttak bányát. Paraszt szülők gyerekei voltak, akik a mezőn tanulták a munkát. És bár meg tanultak becsülettel dolgozni, arról fogalmuk sem volt, hogy a föld alatt milyen lehet fizikai munkát végezni. Az első lefelé induló liftek halálos rémületet váltottak ki a lányokból. Csak sírtak a lift előtt, mire egy orosz belökte az elöl álló kislányt, akkor a többi is bement utána.

A tárnákban a csillék mellé osztották be őket. Egy ember került egy csilléhez, amit el kellett tolni a vájat egyik végétől a másikig. Egész műszak alatt nem volt megállás. Mások még nehezebb feladatot kaptak: a fiúk egy másik csoportja a szűk járatokban hason fekve szenet bányászott. Gyakran előfordult, hogy egész nap víztócsában kellett feküdniük. A műszak végeztével a táborig rájuk fagyott a vizes munkásruha.

A lágertől gyalog mentek a bányáig és vissza. Egy műszak 8 óra hosszat tartott, egy nap három műszakra osztódott. A fizikai terheléshez szükségük lett volna megfelelő élelmezésre is, de a kenyéradag mellé csak híg korpa levest kaptak. Gyakran előfordult, hogy az egész napra kiadott kenyéradagot már reggel egyszerre megették. Reszkető izmokkal szédelegtek a sötét vágatokban.

Forrás: Dobozi Eszter: „Csak a napnyugtát níztük…” – 1991 Debrecen, Csokonai Kiadó