Amikor még nem a gyerekek rajcsúroztak…

100 év múlva is mély nyomot hagyott az 1. világháború mindennapi nyelvünkben. Mélyet, még ha egyre halványodót is. Persze azok a kifejezések, amit akkoriban nagy- és dédszüleink még naponta használtak, már előtte is sok generáció katonáit boldogították a Monarchia seregeiben. Aztán a Nagy Háborúban az is megismerte őket, aki addig valahogyan kicselezte az általános hadkötelezettséget.

A Monarchia igazi Noé bárkája volt, amin sok nyelvet beszélő sok nemzet utazott. A seregnek, ha egyáltalán gondolni akart a működésre, ezt a problémát kezelnie kellett. A német és a magyar vezényleti nyelv körülötti állandó küzdelmet most nem tekintenénk végig. Legyen elég annyi, hogy amikor az osztrák császár erősnek érezte magát, nem nagyon foglalkozott magyar királyságából besorozott csapatainak az irányú ambícióival, hogy értsék is, amit mondanak neki. Nos, 1867 után a sereg úgy állt fel, hogy a közös alakulatoknál – melyek minden tekintetben a birodalom egységét voltak hivatottak megjeleníteni – a vezényleti nyelv német, a honvéd alakulatoknál a vezényleti nyelv magyar volt. (Az osztrák tartományokban felálló „honvéd” alakulatokat „landwehr” alakulatoknak hívták és szintén németül kommandírozták őket.) Nos, ebből a helyzetből sok érdekes dolog következett.

Megérdesített anyanyelvünk

Mindenekelőtt – amint a bevezetőben említettem – egy sor szó, kifejezés került be anyanyelvünkbe. Ezek aztán nem annyira édesítették, mint érdesítették. Jó részük keményen megkapaszkodott és megtartotta magát – még ha jelentése jelentősen módosult is.

Ilyen a dekkol – ami eredetileg azt jelentette, hogy valaki fedezékbe húzódik (ld. Deckung – fedezék). Ilyen a lejsztol – ami eredetileg azt jelentette, hogy a gyakorlótéren alaposan megtornáztatnak valakit (Ld. leisten – teljesít).

A jó öreg „lármázni” nem más, mint riadóztatni – a német Alarm-ból (riadó), ami pedig a latin „ad arma” (fegyverre) kisfia. A komisz – eredeti német jelentése „kincstári” – de a komisz ruha, vagy a komisz kenyér soha nem tartozott a finom dolgok közé, sőt durva volt. A suvickolás kegyelettel őrzi a kincstári cipőkrém, a régen elmúlott Schuwichs emlékét.

A lovaglóiskola német nevéből a Reitenschule-ból lett a gyermekeink bunyózását, kiabálva és sivalkodva történő futkározásának megjelölésére használt rajcsúrozik kifejezés. A cukiságos rosszalkodásra használt huncut szó pedig eredetileg egy méretes trágárság volt – ami a nőstény kutya ehelyt pontosabban körül nem írandó alkatrésze (Hundsfott). És az 1. világháború óta hívjuk digónak az olaszokat – azon derék hadifoglyok nyomán, akik egy akkortájt uralkodó köznyelvi fordulattal minden második szavukkal azt mondták, hogy ők „megmondták” (dico) – valami olyasmi ez, mint az „aszongya”.

Letolni nehéz

A vezényleti nyelv többfélesége olykor remek alkalmakat kínált mindenféle félreértésekre – ha valaki valamit nem feltétlen akart megérteni. Ismét Somogyváy Gyula Virágzik a mandula című regényéből idézünk:

A füstös,kopottváróteremből,a nyüzsgőcsukaszürkék tömegébőlBauermegLátrányi rohantrám. Öleltük egymást veszettül, veregettük egymás hátát, tele volt a szemünk könnyel, és mégis röhögtünk, röhögtünk, röhögtünk… (…) Röhögni valóvolt, hogy: élünk! (…) S ahogy ott kamaszkodtunk, viháncoltunk, ránk reccsentett egy irattáskával szaladgáló szemüveges, pisze orrú kapitány. Ragyogó csizma volt rajta, remekbe szabott lovag-lónadrág s töretlen, pompás zubbony. Még hajtóka is volt a gallérján, gyönyörűen vasalt piros-feketevezérkari paroli. Összehúzott szemöldökkel szólott ránk. (…) Aztkérdezte,vajonnemtudjuk-e,milyenmagunkviseletével tartozunk atiszti állástekintélyének.Álltunk előtte. Rajtam forró vérhullám csapott keresztül, Látrányinak elborult a szeme, de Baueron láttam, hogy belülről még mindig kacag. Nem feleltünk, csak álltunk a haragvó csecsekatona előtt. (…) A kapitánykapedig várta, egyre vártaa választ,miközbena bajusza vége mind viharosabbanrezgett. Végre kicsattantmegint: „Wirdendlich hier eine vernünftige Antwort gegeben?” (…) Bauer meg én jól tudtunk németül, hát megértettük, hogy Mars isten e zordon és kitűnő katonája most alázatos és megszeppent választ vár. „Wie?Was?” – hörögte újból a kis cselák, s fenyegetően igazította meg hóna alatt az aktatáskát. Erre már megszólalt Bauer. Pozsonyi gyerek volt, hát úgy tudott németül, mint akár Hötzendorfi Conrad főgenerális, de most az egyszer amolyan tiszaháti németséggel válaszolt: „Her hokman… vir zein front-ungaren… javol… nix dejcs gesprechen… nur bajonett-auf… hurrá… Erretehetetlenülsarkonfordult, s tovább-csörgött,mi pedig szinte fölnyerítettünka vihogástól.”

Egy eltolt letolás

Ez a történet is jól mutatta, hogy azért honvéd alakulatnál sem volt könnyű idegen anyanyelvvel érvényesülni. Erre itt és most még egy békebeli példát idézünk egy kitűnő katonáról, a hadosztályparancsnokságig emelkedő Frohreich tábornokról beszélik, hogy korábban egy huszárezred parancsnokaként kemény birokra kelt a magyar nyelv tanulással – és alulmaradt. Egy alkalommal egy huszártiszt fogadott a társaival, hogy virtusból átugrat a piaci kofák standjai között. Nos, az első ugrást elvétette – és onnantól tarolt. Borult minden: zöldség, gyümölcs, tojás. A civilek panaszra mentek. A derék cseh származású tábornok elhatározta, hogy most példát statuál. Gondosan megtanulta a dorgatórium szövegét: „Hadnagy úr! Önt felelősségre vonom és megfeddem”. A drámai pillanatban azonban katasztrófa történt: „Hadnagy úr! Önt a feleségemre vonatom és megfedeztetem!” Miután a rendkívül kellemetlen következményekre készülő és ezért felettébb izguló hadnagy úrból elemi erővel tört ki a hisztérikus röhögés, a tekintélyét óvni igyekvő parancsnok nagyobb hangerőre váltva így hangoskodott: „Úgy! És még kacagány?!” A történet csúf véget ért – ifjú tisztünk további szolgálati idejét egy távoli garnizonban töltötte.

(Fotó: Fortepan/Székely Márton)