Családháló

Kezdőoldal Háttér A sikertelenséget is meg lehet szeretni?

A sikertelenséget is meg lehet szeretni?

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a tökéletes az egyetlen elég jó megoldás. Hogy hibázni sem felnőttként, sem gyerekként nem megengedhető, de legalábbis rejtegetnivaló és szégyenteljes. Én ezzel szemben úgy gondolom, hogy hibázni egy tanulási folyamat természetes velejárója és lépcsőfoka.

Írta: Paulik András,

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a tökéletes az egyetlen elég jó megoldás. Hogy hibázni sem felnőttként, sem gyerekként nem megengedhető, de legalábbis rejtegetnivaló és szégyenteljes. Én ezzel szemben úgy gondolom, hogy hibázni egy tanulási folyamat természetes velejárója és lépcsőfoka.


Úgy alakulunk, fejlődünk, hogy újabb területeken vetjük meg a lábunkat, és próbálkozunk. Mi történik, ha sikerül első alkalommal? Nem próbálkozunk tovább. Ha hibázunk? Újra és újra nekiveselkedünk, amíg valóban nem tetszik az eredmény.

Hallottam már olyan véleményt is, hogy ne hallja a gyerek, ha a szülő bizonytalan, vagy megijedt valamitől, hiszen idejekorán kiderülne, hogy a szülő nem tökéletes, és ott omlik össze minden tekintély… Én azonban úgy látom, hogy sokkal erősebbek azok a szülő-gyerek kapcsolatok, amelyek az őszinteségre és az egymásra figyelésre alapoznak. És amelyek képesek kezelni a hibázás lehetőségét, mert elfogadják, hogy hibázni jó!

Túl messzire mennék? Van abban valami, hogy ha ráhagyjuk a gyerekre, hogy hibázhat, és nem csak a 100% a szóba jöhető teljesítmény, akkor nem is töri majd magát többé? Szerintem ez téves megközelítés. Túl magasra emelt mérce helyett más megoldással kell motiválni a gyerekeinket.

Gondoljunk csak vissza saját gyerekkorunkra. Mindent úgy tanultunk meg, hogy azonnal sikerrel jártunk? Ha igen, mit tanított ez nekünk? Hogy nincs szükség erőfeszítésre, nem kell próbálkoznunk, hiszen minden sikerül. Később pedig, amikor olyan helyzetekkel találkozunk, amelyekben nem elég az egyszeri nekiveselkedés, nem tudunk mit kezdeni a sikertelenséggel, gyakran kudarcként éljük meg azt, hogy nem értünk el azonnali eredményt.

Mondjuk ki bátran, hibázni természetes és hálás dolog. Persze, ott és akkor senki nem jár örömtáncot a hiba felett, ám épp ezért vesszük elő még jobb önmagunkat és igyekszünk még nagyobb lendülettel, hogy elérjük, amit szeretnénk.

Miért fontos, hogy szülőként elfogadjuk a saját és a gyerekeink hibáit is? Egyrészt, mert nincs benne semmi rossz. Másrészt ezzel is tanítunk nekik valamit, mégpedig azt, hogy a szüleiknek is vannak olyan küzdelmeik, amelyek komoly elszántságot és kitartást kívánnak tőlük. Hiszen itt is példaképek vagyunk, ha akarjuk, ha nem.

Ha arra törekszünk, hogy mindenképp őrizzük a szülői tekintélyt, és valamiféle bálványként tekintsen ránk a gyerekünk, ő maga sokkal kevésbé tudja majd elfogadni a saját hibáit, hiszen a példakép, akihez viszonyítja magát, nem hibázik, csak ő… és egyre inkább gyötri magát a saját alkalmatlanságáról való gondolkodással.

A túl magasra helyezett mérce is hasonló helyzetet eredményez, a gyereknek folyton aggódnia kell, hogy meg tudja-e ugrani a lécet, és a sikerélmény is feloldódik a pillanatnyi megkönnyebbülésben.

Hogyan tudjuk a sikertelenséget is megszeretni?

– A gyerekek szeme elkerekedik, amikor elmeséljük, hogy bizony számunkra is küzdelmes volt megtanulni bekötni a cipőfűzőt, és előfordult, hogy lekéstük a buszt és nem értünk be időben az iskolába, vagy edzésre. Félreértés ne essék, nem bátorítjuk őket a hibák elkövetésére, egyszerűen elismerjük, hogy a hibáink velünk vannak. Kedves vagy nem túl kedves részeink, de hozzánk tartoznak.

– Segít, ha nem a tökéletes végeredményt hajszoljuk, hanem meglátjuk azt, ami bár nem 100%-os, de dicséretre méltó. Ha az eredményre fókuszálunk, nem az erőfeszítésre – ami esetleg nem hozta meg a kívánt eredményt – remek esélyt hagyunk ki a megerősítésre, amelyet pedig érdemes lenne kihasználni. A humorunkat sem mellőzve pedig nagyszerű közös móka válhat a hibák kiköszörüléséből.

– Lássuk meg a befektetett energiát is a cél felé vezető úton, és ne kicsinyeljük le az adott dolog vagy helyzet nehézségét, amellyel épp birkózik. Épp elég nehéz maga a küzdelem, érezze, hogy támogatjuk, vele vagyunk, és ez szárnyakat ad neki.

A hibázás lehetősége hatalmas felszabadító erővel ruház fel, szülőt és gyereket egyaránt. Ideje kiterjeszteni azokat a szárnyakat…

A cikk a Képmás magazin 2014. májusi számában jelent meg.

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Időhiányban szenvedsz? Megérkezett a megoldás!

Számtalanszor forgolódtam éjjel az ágyban azzal a súlyos gondolattal, hogy ma sem értem a feladataim végére, pedig itt vagy ott...

Close